Nem adják olyan forrón

Az elmúlt hónapokban 40-60 százalékkal csökkent a vállalat-adásvételi tranzakciók száma Magyarországon. Tapasztalataink szerint a létrejött adásvételek jelentős része sem az a példaszerű, versenyeztetett értékesítés: nagy számban cserélnek gazdát a cégek egymástól függő helyzetben lévő felek – így például vevő és szállító vagy anyavállalat és helyi menedzsment – között, pusztán a két fél közötti tárgyalásokon, sokszor kényszermegoldásként. A klasszikus tranzakciók mintha eltűntek volna a színről.

A potenciális vevők jelentős része ma kétségtelenül mással van elfoglalva: alaptevékenységük stabilizálásán, a túlélésen dolgoznak, vagy csak nem jutnak hozzá a felvásárláshoz szükséges mértékű bankhitelhez. Ugyanakkor azok, akik az elmúlt években nem kifejezetten hitelből fedezték növekedésüket vagy fennmaradásukat, és kellő mennyiségű készpénzük van, ma aktívan keresik a megfelelő felvásárlási célpontokat. Egy vállalat-adásvételi ügyletekre összpontosító milánói konferencián már 2008 novemberében is szinte csak vevőkkel találkozhatott az ember, és az elsősorban Nyugat-Európából – talán az autó- és építőipar kivételével szinte minden iparágból – érkezett résztvevők közül sokan azóta is pásztázzák a terepet stratégiai célpontokat keresve. Érezhető, hogy jó páran közülük ma már a közepes méretű cégekre, így például kelet-európai lehetőségekre is odafigyelnek. Olyanok is, akik korábban – akkor még erőteljes banki támogatással – elsősorban az óriás ügyleteket kergették.

Az eladók azonban vonakodnak lépni, emögött elsősorban az árak jól érzékelhető csökkenése áll. A 2007–08-as tőzsdei és tőzsdén kívüli vállalatárazási szintek mélyen bevésődtek az emlékezetükbe, s ma – érthető módon – az eladói oldalon ülve rendkívül nehéz elfogadni, hogy a tavalyi korlátlan hitelkínálat és a vevők végtelen optimizmusa elmúlt, a vételi láz pedig megfontolt kereséssé szelídült.

A mai árszintek helyes megítéléséhez fontos tudni azonban, hogy a vállalatot értékelők a válság közepette sem csupán az aktuális problémákból indulnak ki. Különösen a cégadásvételek és a tőkebevonások esetében a cégértékelési számítások elsősorban a vállalatok középtávú kilátásaiból, valamint az azokat meghatározó termelési, fogyasztási és finanszírozási folyamatok várható alakulásából indulnak ki. Azaz a mai cégértékek csak akkor fognak lényegesen emelkedni, ha a következő két-három évre vonatkozó mai várakozásoknál sokkal kedvezőbbet hoz a jövő. A vállalateladási döntéseket éppen ezért ma is elsősorban üzleti, stratégiai szempontok alapján érdemes megfontolni, és nem szabad egyszerű időzítési kérdésként kezelni.

Kell-e jegelni tehát a korábbi terveket? Úgy gondolom, nem jegelni, hanem alaposan mérlegelni érdemes. A tőzsdén kereskedők számára alapszabály, hogy sohase a múltat nézd, sohase a veszteséged próbáld meg visszanyerni, hanem az aktuális lehetőségeid alapján dönts. Cégeladásnál ugyanígy érdemes eljárni.

A következő egy-másfél évben a piaci környezet legjobb esetben is csak normalizálódik, jelentős javulása elemzők szerint nem várható, ezért a vállalateladási tervek kapcsán ma is azt érdemes mérlegelni, hogyan érhetők el a tulajdonosok középtávú, személyes céljai. Fontos tudni, hogy vevők ma is vannak, és a stratégiailag értékes pozíciókért hajlandók fizetni is. És ugyanilyen fontos, hogy a korábbiaknál alacsonyabb árak mellett befolyt pénzt ma alacsonyabb árak mellett lehet elkölteni is – akár egy másik üzleti ötlet megvalósítására, akár a tőzsdén vagy az ingatlanpiacon. Ez igaz a tulajdonképpen részleges cégeladást jelentő tőkebevonásokra is, amelyek lehetőséget teremtenek a versenytársakat megelőző, kulcsfontosságú üzletfejlesztési lépésekre, vagy akár a versenytársak felvásárlására is.

A szerző a Concorde Vállalati Pénzügyek Kft. igazgatóhelyettese