Paradicsomszüret

„Az adóverseny önmagában nem káros, az adóparadicsomnak titulált országok nem gonoszak, nem üldözendők” – írta lapunkban nemrég Kövesdy Attila, a Deloitte nemzetközi adószakértője, aki szerint a lényeg, hogy az ilyen államok transzparens módon működjenek (VG, 2009. április 8.). Egy adótanácsadással és -tervezéssel foglalkozó szakembertől ez a vélemény nem lehet meglepő. Az már sokkal érdekesebb, hogy a szerző volt főnöke most pénzügyminiszterként igyekszik visszaszerezni az ilyen csatornákon elszivárgott belföldi jövedelmeket.

De mi is a baj az adóversennyel? Hiszen abban egyetérthetünk, nem jó dolog az, ha az állam magas adókkal rossz hatékonyságú, túlméretezett ellátórendszert működtet. A globalizáció pedig kikényszeríti a takarékosabb gazdálkodást, hiszen a vállalatok – de már a munkavállalók is – oda mehetnek, ahol kevesebbet kell fizetniük.

Csakhogy itt nem egészen erről van szó. Az adóparadicsomként emlegetett államokba települt vállalatok többnyire offshore jelleggel működnek, azaz valójában nem ott végzik a tevékenységüket, csak kihasználják az alacsonyabb terheket. Ezzel csupán az egyik probléma, ha mindezt átláthatóság nélkül, kilétüket eltitkolva tehetik. A másik, legalább ilyen súlyos gond, hogy ezeknek az országoknak nem kell olyan költséges ellátórendszert működtetniük, mint azoknak, amelyekben maga a jövedelem keletkezik. Ez így nem valódi verseny.

A közterhekhez való arányos hozzájárulás különösen fontos lehet itt és most, amikor az államnak vissza kell vennie a koraszülött „jóléti” rendszer adományait a lakosságtól. Ebből a szempontból akár előny is lehet, hogy Oszkó Péternek az előző munkahelyén kellő tapasztalata halmozódott fel az adóparadicsomok működéséről. Meglátjuk, hogy a másik oldalra átülve képes lesz-e megküzdeni ezzel a káros és sokakat irritáló jelenséggel.