Tanulni az USA-tól

Az Európai Unió integrációjával foglalkozók körében inkább lenézni szokás az Egyesült Államokat, vagy riválisnak tekinteni, nem pedig tanulni tőle. Pedig néha érdemes lenne. A június 4–7-i európai választásokra készülődve például azt, hogy nem érdemes siránkozni a választói apátián.

Az USA-ban például nincsenek tele az újságok egy-egy elnökválasztás kapcsán azzal, hogy vajon elég magas-e a részvételi arány, nem közönyösek-e túlságosan is a polgárok. Egyszerűen tudomásul veszik, hogy az is egyfajta szavazásnak, értékítéletnek nevezhető, ha valaki nem veszi a fáradságot, hogy leadja a voksát. És még csak nem is feltétlenül az adott intézményt minősíti, ha kevesen szavaznak róla, hanem sokkal inkább a választópolgárokat. Soha nem olvastam, hogy például Bill Clinton valaha is szégyenkezett volna amiatt, mert 1996-ban csupán 49 százalékos részvétel mellett választották újjá. Pontos részvételi arányt egyébként nem is lehet tudni az USA-ban, csak hozzávetőlegeset, mert nem ismert pontosan, hányan jogosultak a szavazásra, de ez nem is zavar senkit.

Minden politika helyi politika – ezt állítólag Tip O’Neill, az amerikai képviselőház 1977–87 közötti elnöke mondta először. Erről is sokan hajlamosak megfeledkezni, amikor amiatt lamentálnak, hogy miért nem szerepelnek kellő hangsúllyal az európai ügyek az EP-választási kampányban. Amerikában ehhez is sokkal egészségesebben állnak hozzá. UGy