Az alagút vége

Ahogy azt előzetesen sejteni lehetett, napok, hetek óta rossz hírek jönnek a magyar gazdaságról. A tegnap nyilvánosságra hozott első negyedéves GDP-adat még az előzetesnél is nagyobb csökkenésről, 6 százalékot meghaladó visszaesésről ad számot. Ráadásul az előzetes iparstatisztikai mutatók szerint a feldolgozóipari termelés még áprilisban is zsugorodott, ez arra utal, hogy az első negyedévben még valószínűleg nem értük el a gödör fenekét, a mélypont feltehetően 2009 második, rosszabb esetben harmadik negyede lesz. Ez annak ellenére is így van, hogy a második negyedévi vállalati felmérésekben a cégek szerény többsége már rendelésállományának növekedéséről számolt be, erre már hosszú idő óta nem volt példa. Persze annak fényében, hogy a nagy amerikai guruk – mindenekelőtt a jelenlegi válságot talán a legplasztikusabban megjövendölő Nouriel Roubini vagy a Nobel-díjas Paul Krugman – szintén az őszi hónapokra várják az amerikai (és a világgazdasági) kilábalás megindulását, a magyar exportorientált feldolgozóipar várható fellendülése ugyancsak logikusan illeszkedik a fő nemzetközi trendekhez.

Addig azonban még nagyon nehéz hónapok előtt állunk. Bár a költségvetés szerkezetében, az adórendszerben és a foglalkoztatás ösztönzőiben életbe lépő változások zöme hosszabb távon pozitív hatású, a lakosság és a vállalatok rövid távon további megpróbáltatásokkal néznek szembe. Nemzetközi összevetésben a magyar gazdasági visszaesés persze nem kiugró: a cseh GDP 3,3, a szlovák pedig 5,6 százalékkal csökkent – a visegrádi országok közül egyedül Lengyelországban volt pozitív, 0,8 százalékos gazdasági növekedés (ez ugyanakkor az egész Európai

Unióban ritka kivételnek számít). Ami miatt Magyarország helyzete – elsősorban társadalmi és politikai értelemben – sokkal nehezebb, az a lakossági fogyasztás közelmúltbeli, illetve várható trendjeivel függ össze. A többi visegrádi országban is zuhant ugyan a feldolgozóipar teljesítménye, eközben viszont a lakossági fogyasztás vagy kismértékben csökkent (Szlovákiában), vagy pedig még érdemi növekedést is felmutatott (Csehországban és Lengyelországban). Ehhez képest különösen mellbevágó, hogy a magyar lakosság arra kényszerült, hogy fogyasztási kiadásait több mint 7 százalékkal fogja vissza. Nem mellesleg: azok a politikai folyamatok, amelyek a radikális csoportok erősödését jelzik, nyilvánvalóan nem csekély mértékben a kényszerű fogyasztáscsökkentéssel is magyarázhatók. Ráadásul a közeljövő várható folyamatai – az állástalanok arányának növekedése, a szűkös tartalékok fokozatos elapadása – egyelőre inkább a negatív tendenciákat erősítik.

A helyzet persze lehetne sokkal roszszabb is, ahogy azt Lettország esete példázza. A szinte kizárólag a belső keresletre alapozott növekedés a külső források látszólag korlátlan bőségének időszakában eredményesnek látszott, pedig a gazdaságpolitikai korrekciót az extrém (a GDP 20 százalékát tartósan meghaladó) folyó fizetésimérleg-hiány mindenképp indokolttá tette volna. Mivel ott a kiigazítás nem az utolsó pillanatban – mint nálunk –, hanem inkább az utolsó utáni pillanatban indult csak meg, ma a lett gazdaság közel 20 százalékos visszaesésre számíthat, s a lat leértékelésének veszélye az ingatlanpiac és a pénzügyi rendszer megrendülésével is fenyeget a lakossági vagyonok elértéktelenedése mellett.

Egy dolog biztosan megtanulható a mostani folyamatokból: a stabilitás fenntartása, a sebezhetőség minimalizálása a kisméretű nyitott gazdaságok számára létfontosságú. A kilábalás ugyanakkor csak a világgazdasági fellendüléstől várható, remélve, hogy a következő hónapokat súlyosabb társadalmi és politikai károk nélkül átvészelhetjük.

A szerző a Kopint-Tárki kutatási igazgatója