Egy csónakban evezünk

Ha Szlovákiát bajba is sodorja valami, az biztosan nem az euró 10 százalék körüli reálfelértékelődése lesz a régiós devizákkal szemben. A bérversenyképességük ugyan romlott, de ezzel párhuzamosan javult az üzleti környezet kiszámíthatósága. Nem kell ugyanis a továbbiakban az árfolyam-ingadozás hatásaival számolniuk az ott letelepedett cégeknek. Ez pedig azt jelenti, hogy hosszabb távú szerződéseket kötnek, vagyis jobban elkötelezik magukat a külföldi vállalatok.

Két dolgot kell különválasztani: az egyik, hogy vannak vagy lesznek-e olyan cégek, amelyek továbbállnak az új feltételek mellett. A másik, hogy az újonnan befektetni vágyók így mennyire találják vonzó célpontnak az országot. Az első kérdésre természetesen igen a válasz, mert globálisan is válság van, így sok cég fog továbbállni. Ezek azonban jellemzően a könnyen mobilizálható, alacsony hozzáadott értéket reprezentáló gyártóegységek lesznek. Egy fejlesztőrészleg például bajosan tudná folytatni a tevékenységét több ezer kilométerrel távolabb, esetleg új alkalmazottakkal. Ennek túl nagy költségei lennének ahhoz képest, ha maradnának.

A másik szempont, hogy vonzóbb célpont lett-e például Magyarország, mint Szlovákia, most, hogy ott a drága euróval fizetnek. A válasz itt már kevésbé egyértelmű, mert a multik nem kizárólag a munkaerőköltséget veszik számításba a telephely kiválasztásakor. Az intézményi keretek is igen fontosak, ebben pedig enyhén szólva sem állunk jól. A jelenlegi gazdaságpolitika megítélése kérdéses, de a múltbeli egyértelműen leszerepelt. Szlovákiában sem volt mindig fenékig tejfel az élet, nekik is ott volt a Meciar-kormányuk, csak ők már egy bő fél évtizede túl tudtak lépni rajta, és behozták a lemaradásukat. Összességében nagyjából jól lehetnek „árazva” a régió országai. Lengyelország erősen javulóban, de azért még nincs a mi szintünkön, a szlovákok már legalább olyan befektetési környezetet jelentenek, mint mi, a csehek pedig mindig is a legközelebb állnak majd a német piacokhoz.

Bár most úgy tűnik, hogy Magyarország erősen leszakadóban van a régióhoz képest (erre korábban kevesen fogadtak volna), ez csak rövid távon érvényes. Tartósan, 4-5 évnél hosszabb időre már emberfeletti teljesítmény eltéríteni egy kis és nyitott gazdaságot az egyensúlyi pályától. Ez zajlott az utóbbi években nálunk, de néhány évre már a többiek is meginogtak. Látszólag most más úton haladunk, de valójában valamennyi visegrádi ország ugyanazt a felzárkózási stratégiát követi. A jövedelem magasabb szintre emelése vagy a munkaerő, vagy a tőkemennyiség növelésével lehetséges. Bár előbbi terén is lenne hová fejlődni, mégis a fizikai tőke emelése kapja máig a legnagyobb hangsúlyt valamennyi térségbeli országban. Ez egyébként akkor szembetűnő, ha megnézzük, hogyan változott a kilencvenes évek közepe óta a foglalkoztatotti hányad ezekben az országokban – többnyire alig. (Arra is kevesen tippelnének szerintem, hogy Magyarország érte el a legnagyobb javulást a négyek közül!)

A nyugati tőkéért versengve a fejlett országoknál amúgy is jóval olcsóbb munkaerő mellé alacsony tőkét terhelő adókulcsokat, abból is jelentős kedvezményeket biztosítunk. Több-kevesebb eredménnyel sikerül is vonzani a tőkét, mert hazai forrásból igen lassú felzárkózásra futná.

Adódhat azonban olyan világgazdasági környezet, hogy maga a felzárkózási modell sem bizonyul jónak. Azt sokan hangoztatják, hogy globálisan jóval kevesebb most a rendelkezésre álló tőkemennyiség, mint akár egy évvel ezelőtt, és ez könnyen tartós lehet. Itt nemcsak a pénzügyi gondok elhúzódásáról van szó, hanem hogy akár hosszabb távon is fennmaradhat a tőkehiány. Sok egyébként életképes, potenciálisan nyereséges projekt egyszerűen nem jut megfelelő finanszírozáshoz. Ez a fejlemény viszont a régió országait majdnem egyformán rosszul érintené. Reméljük, nem így alakulnak a dolgok, de valószínűleg a sorsunk közös lesz.

A szerző a Világgazdaság munkatársa