Enyhítés vagy mélyítés?

Sokat gondolkoztam az elmúlt hetekben, megírjam-e ezt a cikket vagy sem, de úgy gondolom, hogy a közgazdászszakma nem maradhat csöndben, mint ahogy hallgatott 2002–08 között. A pénzügyi helyzet megítéléséhez érdemes végigmennünk az intézkedéseken, amelyeket a kormány eddig bejelentett, illetve bejelenteni készül. A nyugdíjrendszer parametrikus változtatása nagyjából rendben van, kisebb-nagyobb változtatások célszerűek lehetnek még, de iránya és nagysága helyes volt. A többi intézkedés azonban komoly kételyeket ébreszt bennem.

A költségvetési hiány a jelenleg tervezettnél jóval nagyobb lesz 2010-ben, hiszen az általam számoltak szerint közelebb lesz a GDP 5 százalékához, mint a 4-hez, további kiadáscsökkentő intézkedések nélkül. Úgy tűnik tehát, a kormányzat fedezet nélküli adó- és járulékcsökkentéseket jelentett be. Furcsa, hogy a jegybank nem emeli fel szavát ezzel kapcsolatban, pedig a tavalyi IMF-szerződést a kormány a központi bankkal közösen írta alá. Egy magát valamire is tartó, független intézménynek kötelessége a veszélyekre felhívni a figyelmet, és nem elbújni ilyen esetekben. Remélhetőleg ez inkább tudatlanság, mint szándékosság, bár az előbbi sem vetne túl jó fényt hazánkra. Nem értem, hol marad a válságkezelő kormány akkor, amikor teljesen nonszensz módon 7 milliárd forinttal akarják emelni a Margit híd költségvetését. Még akkor is tiltakozhatna, ha alapvetően önkormányzati és európai uniós forrásból fedeznék a többletet, ugyanis nem mindegy, mire fordítjuk a forrásokat.

A kezdeti jó lépések után úgy látszik, a károkozás kezd dominánssá válni a pénzügyi irányítás tevékenységében, és felsejlik egy ehhez asszisztáló jegybank képe is. A kívülállók számára úgy érződhet tehát, hogy a gazdaságpolitika irányítóinak egyre kevésbé az ország érdeke, mint a következő – valószínűleg jobboldali – kormány tevékenységének elaknásítása jár az eszében. Csak remélni tudom, hogy a kívülállók érzései nem igazolódnak be, és valami csoda folytán nem 2005-öt ismétli meg a kormányzat, amikor a költségvetési helyzetet a társadalom előtt eltitkolták, nehogy már a választások előtt derüljön ki, hogy a pannon puma hosszú időre pannon lajhárrá fog válni.

A helyzet most annyiban súlyosabb, hogy akkor a jegybank felemelte a szavát, és volt még hitelessége. Ma azonban hallgat, emellett a hitelessége és a szakmai hozzáértése is súlyos kívánnivalókat hagy maga után. Jó lenne, ha a miniszterelnök úr megtartaná azt az egyik első ígéretét, hogy a haza mindenek felett áll, s ezek nemcsak szavak maradnának, hanem valós tettek állnának mögötte. Az adórendszer átalakítása egyelőre nem azt mutatja, hogy komoly szakmai munka állna a változtatások mögött. Erre példa az ingatlanadó szerencsétlen és teljesen értelmetlen bevezetése, de én idesorolnám az áfa drasztikus emelését is vagy a szuperbruttósítást, nem beszélve a pénztári rendszerbe való – meglehetősen felelőtlen és átgondolatlan – belepiszkálásról. A magam részéről nem akarok most személyi kérdéseket feszegetni, mert az nem tisztem, de a bevezetendő intézkedéseknek legalább szakmailag és a számok szintjén rendben kellene lenniük.

Mindezek alapján az első ötven nap semmilyen hurráoptimizmusra nem ad okot. A bizonytalan kilátásokat jól jelzi, hogy a kezdeti pozitív reakciók után az államkötvénypiacon a kiábrándulás kezd úrrá lenni, a tízéves kamatok továbbra is stabilan 10 százalék felett vannak. Az MNB és a Pénzügyminisztérium továbbra sem képes beindítani az állampapírpiacot, s ez igen komoly problémát jelent a jövőre nézve. Mint egy korábbi cikkemben már írtam, nem lehet mindig a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Unió pénzéből élni. Az IMF–EU-pénzek felhasználását egyébként is minél hamarabb be kell fejezni, nehogy a következő kormányra tényleg egy teljesen kifosztott és finanszírozhatatlan államháztartás várjon. Kíváncsi vagyok arra, vajon az IMF–EU tolerálna-e egy 5 százalék közeli hiányt 2010-ben. Az az érzésem, hogy nem, márpedig ez igen súlyos következményekkel járhat.

A szerző az Atticus Investments Zrt. vezérigazgatója