Fellazítás

Alighanem összehúzta legendásan sűrű szemöldökét Theo Waigel, amikor meghallotta a 90-es évek közepén általa javasolt stabilitási és növekedési paktum (SGP) fellazítására vonatkozó újabb kezdeményezéseket. Az akkori német pénzügyminiszter azért ragaszkodott a fiskális fegyelmet betartató szabályokhoz, mert féltette a születendő közös valuta értékállóságát a tagállamok felelőtlen költekezésétől. A francia pénzügyminiszter mostani felvetése a 3 százalékos deficitkorlát enyhítéséről azonban csak egy folyamat legutolsó állomása.

Az semmiképpen sem állítható, hogy az SGP teljes kudarctörténet lenne. Céljával egyet lehet érteni, fegyelmező ereje többé-kevésbé működött, az euróövezet – minden problémája ellenére – működőképes projektnek bizonyult. A repedések azonban már korán megjelentek: a nagyobb tagországok – köztük épp a korábbi élharcos Németország – büntetés nélkül megúszták a paktum folyamatos megsértését. Párizs és Berlin nyomására azután 2005-ben egy reformmal igyekezték orvosolni az SGP rugalmatlanságára vonatkozó kritikákat: bár a 3 százalékos deficit és a 60 százalékos adósságkorlát megmaradt, a túlzott deficiteljárás megindításához egy komplex kritériumrendszert csatoltak, amely figyelembe veszi az üzleti ciklusokat is. A mostani válság tapasztalatai alapján azonban nem eléggé.

Nehéz eldönteni, hogy a szabályokhoz való feltétlen ragaszkodás meddig dicséretes következetesség és mikortól káros dogmatizmus. A stabilitási paktumhoz hasonlóan például a közös európai fizetőeszköz átvételéhez előírt maastrichti kritériumokat is érheti jogos bírálat. Az SGP esetleges fellazítása azonban nem jelenti automatikusan az eurózónába való belépés könnyítését is. És különösen nem célszerű ez utóbbit egy olyan kis államnak kezdeményeznie, amelyik saját korábbi gazadságpolitikai hibáit igyekszik ezzel relativizálni.