Ismét az EU-intézmények

A jelenség azért érdekes, mert voltaképpen minden nyitott kérdés egyetlen okra, a lisszaboni szerződés körüli bizonytalanságra vezethető vissza. Ez viszont már arra példa, micsoda károkat okozhat, ha elhanyagolják időben és hatékonyan kommunikálni a fontos uniós kérdéseket.

Tény, most csütörtökön intézményi kérdések sora vár megoldásra – és mind „Lisszabon” miatt. Mindenekelőtt: EU-garanciákat kellene adniuk az ír népnek arra vonatkozóan, hogy amitől az előző, szintén e szerződésnek szentelt népszavazásukon tartottak, az immár nem áll fenn. Akár azért, mert a félelmük alaptalan volt, akár azért, mert a vonatkozó tételek rájuk, írekre sohasem vonatkoznak majd. Ez még rendben is lenne, főként, mert a kérdések nagy részénél 2008-ban az ír szavazók többsége valóban vaklármától ijedt meg. A gondot az jelenti, hogy az ír kormány minderről „jogilag kötelező hatályú” nyilatkozatot (formáját tekintve jegyzőkönyvet) akar hazavinni a mostani csúcs után. Csakhogy az EU-játékszabályok szerint a „jogilag kötelező” kitétel azt jelenti, ez esetben minden tagállamnak ratifikálnia is kellene, amiről „Lisszabonnal” összefüggésben a legtöbb tagország hallani sem akar. Élükön Nagy-Britanniával, ahol sokak szerint Gordon Brown helyzetét még jobban meggyengítné, ha az ellenzék arról kezdene beszélni, hogy lám, az írek további mentességeket tudtak kicsikarni maguknak.

Nem jobb a helyzet a leendő új bizottsági elnök kinevezésével kapcsolatban sem. José Manuel Barroso utódát – mai esélyek szerint Barrosót – normális körülmények között a mostani EU-csúcsnak kellene kijelölni, hogy júliusban az új Európai Parlament szavazhasson róla, és ha elfogadják, akkor haladéktalanul elkezdhesse új csapata összeállítását. Mindebből semmi nem lesz, mert kérdés, mi fog történni a lisszaboni szerződéssel. Ha ugyanis hatályba helyezik, akkor más létszámú és más hatáskörű bizottság alakul, mint a ma érvényes nizzai szerződés alapján. Egy múlt heti német–francia nyilatkozat szerint az lehetne a megoldás, ha az új bizottsági elnökről a héten csak „politikai döntést” hoznának, és a „formális kinevezéssel” megvárnák az októberi ír népszavazást. Ez viszont azt jelenti, hogy novemberig nincs formálisan kinevezett elnöke a testületnek, nem is beszélve az összetételéről, új tagjainak kiválasztásáról.

Ettől meg persze – az érintett Barroso mellett – érthető módon a két hét múlva hivatalba lépő svéd EU-elnökség ideges. Amelyiknek azt kell látnia, hogy miközben temérdek életbevágó teendője lenne – a gazdasági válság menedzselésétől a koppenhágai klímakonferenciára való készülésig –, idejének nagy részét – jó eséllyel – teljes értékű bizottság és tisztében meg nem erősített bizottsági elnök nélkül kell kitöltenie.

Mindezek tetejébe „jogi garanciákat” akarnak azon tagországok is, amelyek – ha életbe lépne a lisszaboni szerződés – több képviselőt küldhetnek majd az Európai Parlamentbe, mint amennyivel a jelenlegi, nizzai alapján rendelkeznek.

Sokak számára mindebben a legbőszítőbb az, hogy a nyitott kérdések sorát produkáló szerencsétlen szerződést nem megalapozott meggyőződésük alapján utasították el tavaly az írek, hanem tiltakozásul az ellen, hogy nem tudták, mi van benne, vagy mert elhitték a „nem kampány” tényszerűen hamis állításait (mint például, hogy ír katonákat kell majd egy „európai hadseregbe” küldeniük). Vagyis azért, mert akiknek (a kormánynak) korrekt tájékoztatást kellett volna végezniük, azok ezt elmulasztották. Utolsó, brutális figyelmeztetést adva a politikai elit számára Európa-szerte: micsoda károkat tud okozni, ha félvállról veszik a tájékoztatást. Talán ebből majd okulnak?

A szerző a BruxInfo EU-szakértője