Mi a baj az EP-vel?

Az Európai Parlament alighanem a legfurcsább képződménye az Európai Uniónak. Kezdve a legszokatlanabbal: itt nincs „kormány” és „ellenzék”. Azzal, hogy az EU nem egységes állam, hanem nemzetállamok önkéntes társulása, nem is létezik egyetlen központi vezetés, amelyhez képest a politikai játszmák résztvevői definiálhatják magukat. Leszámítva az unió egészét eleve elvető maroknyi számú honatyát, a képviselők elsöprő többsége nem tekintheti magát „eleve ellenzékinek” vagy „eleve kormánypártinak”. Viszonyulása nem az intézményhez képest alakul, hanem a mindenkori ügyek mentén fogalmazódik meg. És ez nem gerinctelenség, hanem egy nemzeti sémákba nem illeszthető új szerepkör. Amelyben a képviselő (pártcsoport) nem aszerint formál álláspontot, hogy valamely előterjesztés mögött „mi vagy ők” állunk, hanem hogy mi az adott jogszabálytervezet konkrét célja, és azt vajon az adott (nemzetiségű, pártállású) honatya tudja-e, akarja-e támogatni, avagy egyes pontjaiban módosítani szeretné. De ez mindig csak az adott ügyre vonatkozik, és meglehet, hogy akikkel ma egy kérdésben együtt szavazott, azokkal egy másik téma kapcsán egymás ellen fognak érvelni. Hogy konkrét példára is lefordítsuk: ez az a hely, ahol a honatyák nem amiatt esnek egymásnak, hogy a kékekhez vagy a pirosakhoz, a franciákhoz vagy a németekhez tartoznak-e, hanem attól függően, hogy az adott tervezet kapcsán elszánt környezetvédők, vagy egyéb (például foglalkoztatási, termelői) megfontolások miatt inkább a károsítást tolerálók-e.

Aztán itt egy másik furcsaság: miközben az EU-törvények mintegy 90 százaléka nem tud megszületni az EP többségi akarata ellenében, saját kezdeményezésre nem is alkothat „EU-törvényt”. A kezdeményezés az Európai Bizottság joga, és minden jogszabály elfogadásához kell a tagországok kormányait magában foglaló Európai Tanács egyetértése is. Ennyiből az EP nem annyira törvényhozó, mint inkább törvényjóváhagyó (és részelemeiben módosító, alkotó) szereplő. Ereje abban van, hogy e minőségében viszont többnyire megkerülhetetlen. De akkor kell-e egyáltalán?

Nos, kezdetben inkább volt dísz, mint érdemi szereplő. Emlékezetes, hogy az első európai parlamentek csupán konzultatív testületek voltak, delegált tagokkal, nem joghatályú véleménnyel. Ennek az az oka, hogy akkor még minden döntés egyhangúlag született, és így a demokratikus kontrollt a nemzeti parlamentek is tökéletesen ellátták. A helyzet akkor kezdett változni, amikor mind általánosabbá vált a (minősített) többségi szavazás gyakorlata az Európai Tanácsban, amelyben a kisebbségbe szorult tagállamokat le lehet szavazni. Ebben a képletben kellett egy európai szintű szereplő is, amelyik már ott kifejez közvetlenül állampolgári véleményt – és ebbe a szerepbe kezdett növekvő együttdöntési jogkörével belenőni az EP. És teszi is a dolgát, amikor az Alpokon áthaladó kamionforgalom szabályozása kapcsán az osztrák–olasz honatyák szervezkedésére módosítják a jogszabályt, amikor a szocialista frakció megakadályozza, hogy EU-jogszabály korlátlan ideig engedélyezze a heti 48 órát meghaladó foglalkoztatást, vagy amikor magyar képviselők kezdeményezésére az EP vizsgálatot indít a vajdasági atrocitások miatt.

Csupa konkrét ügy. Csupa fontos ügy. Csupa tagországokat, társadalmi csoportokat érinthető ügy. És mégsem tudnak róla, és mégsem beszélnek róla. Mert léte annyira eltér a nemzeti sémáktól, hogy elhallgatják, vagy magyarázásával belefulladnak a technikai részletekbe. Pedig jó lenne érteni, mert ezek fényében látszik jól, hogy miért is nem mindegy, kik képviselnek egy országot (pártot, véleményt). Mindeközben pedig az EP így önmaga ellehetetlenülését – a csökkenő érdeklődéssel járó legitimációvesztését – is magában hordja. Talán majd öt év múlva…

A szerző a BruxInfo EU-szakértője