Mikro-Európa, az unió felemelkedésének kulcsa

Ahogy egy kiemelkedő ázsiai diplomata és akadémikus, a szingapúri Kishore Mahbubani fogalmazott: „Az európaiak irrelevánsak a világ nagy dolgait illetően, a belső eljárási ügyeik megszállottjai, kulturálisan arrogánsak, gyávák az Egyesült Államokkal és vakok Ázsia felemelkedésével szemben.” Ha Európa fontosabb szerepre törekszik a globális vezetésben, akkor vissza kell fordítania a hosszú távú gazdasági hanyatlását, amit az alábbiak igazolnak:

Tulajdonlás: évszázadokon keresztül európai vállalatok uralták a fejlődő világot, az irányzat most megfordul. Indiai, közel-keleti és más befektetők vásárolják fel az európai acélműveket és autógyárakat, a következő években külön figyelni kell Oroszországra és Kínára.

Árfolyamok: amikor a dollár egy évvel ezelőtt gyengült, tovább erodálta Európa versenyképességét, amellyel szemben mind az európai vezetésű IMF, mind az Európai Központi Bank tehetetlennek bizonyult. Egyidejűleg az európai vezetők támogatásért kalapoztak Kínánál.

Bankok: amikor az amerikai és a svájci bankok a falnak mentek, senki sem folyamodott Európához támogatásért, ehelyett a Közel-Keleten, Szingapúrban és Kínában kilincseltek segítségért. Amint Európa saját bankjait megfertőzte a pénzügyi kór, akkor az euroszkeptikus brit vezetésre volt szükség, hogy felül lehessen emelkedni a franciák és a németek vonakodásán.

Európa nem teljesen önmagának köszönheti jelentőségének csökkenését. A feljövő államok növelték részesedésüket a globális gazdaságban, ez nagyobb súlyt kölcsönzött nekik a nemzetközi ügyek vitelében. Ezzel együtt nem mások akadályozzák meg Európát a gazdasági növekedés gyorsításában, és azért sem lehet másokat okolni, hogy az EU15 részesedése a globális kibocsátásból tavaly már csak 16 százalék volt, szemben az 1994-ben kimutatott 19,5 százalékkal. Így a lisszaboni ágenda, az EU-bővítés és az euró bevezetése ellenére sem javult Európa gazdasági teljesítménye, mert elhanyagolt olyan ügyeket, amelyekből rögtön három is eszünkbe juthat:

Az EU még mindig sokkal többet fordít hanyatló szektorok támogatására, mint a jövő előkészítésére. Bár a kutatási ráfordítások növekednek, ezek az EU teljes kiadásaiból csak 4,7 százalékkal részesednek, szemben a 31,7 százalékos agrártámogatási hányaddal.

Európa elmulasztotta egy független európai kutatási tanács felállítását, amelynek szavatolnia kellett volna, hogy a támogatásokat a tényleges, tudományos érdemek szerint ítéljék oda. A kutatásra szánt forrásokból ehelyett túl sok jut a tudományhoz csak korlátozottan kapcsolódó presztízsprojektekre, mint amilyen a Galileo-rendszer vagy az Európai Technológiai Intézet.

Harmadszor: az európai forrásokat szétforgácsolt módon használják fel, ez hátráltatja a versenyképesség megerősítését. A vállalatok átvételéről szóló – gyenge és felhígított – direktíva nem tette könnyebbé a határokon átnyúló fúziókat vagy felvásárlásokat, pedig erre szükség lenne „világbajnokok” létrejöttéhez.

Van azonban néhány terület, ahol az EU előrenyomulhatna. A bővítés nyomán hajdan távoli országok lettek szomszédokká, amelyeknek szükségük van a piacainkra, és amelyeket nem utasíthatunk el. Ahol lehet, ki kell terjesztenünk rájuk az uniós belső piac kereteit, például a vámtarifák, az ipari szabványok vagy a piaci szabályozás összehangolásával, a kutatási és oktatási kapcsolatok kiterjesztésével. Ebbe olyan országokat is be kell vonni, mint például Egyiptom vagy Oroszország, hasonlóképpen, mint történt az Norvégiával vagy Svájccal.

Sok uniós polgár azt hiszi, hogy az európai együttműködés csak a gazdagoknak kedvez, akik megtalálják a kibúvókat a jövedelmek megadóztatása alól, ezért a nyugdíjasoknak és a dolgozóknak kell nagyobb terhet viselniük. E miatt elsőbbséget kellene adni az adómenekítés megszüntetését célzó közös szabályoknak. Az adóparadicsomnak tekintett területekkel – mint amilyen Liechtenstein vagy Monaco – addig ki kell zárni az együttműködést, amíg nem fogadják el az uniós tagállamok elvárásait.

Fokozni kellene az EU-n belül a gazdaságpolitikai koherenciát, mert az utóbbi időben gyengült a késztetés a további belső piaci reformok végrehajtására. Jelenleg már az uniós csúcstalálkozókon elfogadott határozatokat is figyelmen kívül hagynak a tagállamok. A versenyképesség szempontjából fontos egységes szabadalmi rendszert nem sikerült létrehozni, és egyetlen tagállam sem éri el azt a célt, hogy a GDP egy százaléka menjen kutatási célokra. Túl gyakran fordul elő, hogy egyes érdekcsoportok felülkerekednek az európai érdekeken, ezért például le kell faragni a régi, hanyatló ágazatoknak folyósított szubvenciókat, és a pénzt jövőorientált területeken kell befektetni.

Amire Európának végképp nem lenne szüksége, az a szükségtelen centralizáció megerősítése, az európai integráció öncélúvá és uniformmá tétele. Európa megerősítésének a növekedést serkentő gazdaságpolitikában kell megnyilvánulnia, nem pedig a különféle forrásokért folytatott küzdelemben. A dolgozók védelmében fontos, hogy a munkakörülményekről helyben lehessen dönteni.

Európának a következő években több energiát kell fordítania a mikroszintű kihívásokra, mint nagy eszmék előmozdítására. Ha tartani tudjuk magunkat ehhez az elvhez, akkor az EU-nak több esélye van globális befolyásának visszaszerzésére.

A szerző a svéd jegybank alelnöke, korábban ipari és kereskedelmi miniszter volt

@ www.project-syndicate.org