Rögös út áll még előttünk a válság kezelésében

A legrosszabb, ami megtörténhet, az az 1930-as évek visszatérte, amikor az államok magas kereskedelmi korlátokat állítottak, és – mindannyiuk hátrányára – visszahúzódtak az elszigeteltségbe. Ez a forgatókönyv most szerencsénkre távolinak látszik, de veszélyes lenne, ha azt hinnénk, hogy minimális toldozgatással egészségessé és fenntarthatóvá lehet tenni a globalizációt. Itt és most ugyanis valódi erőfeszítésre, kreativitásra lesz szükség, ha helyre akarjuk állítani azokat a töréseket, amelyeket a pénzügyi válság hozott a felszínre.

Elsőként a jó hír: a globális válságra adott válasz nem volt káprázatos, de rossznak sem nevezhető. A G20 csoport nem tudott ugyan megállapodni összehangolt fiskális ösztönzésről vagy a bankrendszer reformjáról, ezzel szemben felsorakozott az IMF mögé, amelyet pótlólagos forrásokkal is ellátott. Bár a válság kezdete óta szép számmal hoztak protekcionista intézkedéseket szerte a világban, ezek túlnyomó többsége nem okoz álmatlan éjszakát. A globalizációt nem érte halálos csapás – legalábbis eddig nem.

Az igazi próbatétel természetesen ezután következik. A probléma az, hogy a globalizáció alapvető gyengeségeivel nem foglalkozik a jelenlegi ágenda. A pénzügyi szabályozási és a felügyeleti rendszereket bizonyára megerősítik, de ezek megmaradnak nemzeti jellegűnek, ami csekély védelmet kínál a tovagyűrűző hatásokkal és a szabályozási eltérések kihasználását célzó műveletekkel szemben.

Továbbmenve, a Világkereskedelmi Szervezet ágendája irreleváns – azaz holtponton – marad. Kínának olyan növekedési stratégiát kell követnie, amely nem a nagy kereskedelmi többleteken alapul. A kereskedelem, illetve a bevándorlás nagy nyomást fejt ki a gazdag országok munkaerőpiacára, ha akadálytalanul folytatódik. A pénzügyi válság ilyenformán nem javította a globalizáció képét, amely régóta népszerűtlen a legtöbb fejlett ország választópolgárai körében. A fentiek eredményeként a globalizáció továbbra is feszültséget és időnkénti válságokat fog gerjeszteni, mégpedig a gyenge politikai legitimációja, az egyenlőség és a társadalmi béke rombolása, a törékeny pénzügyi helyzetek és a makrogazdasági egyensúlyhiányok előidézése révén.

A globalizáció gyengeségét tovább súlyosbítja, hogy az USA és a többi fejlett ország aligha nyeri vissza a korábbi gazdasági dinamizmusát a pénzügyi stabilitás helyreállítása után. A gazdag államokban a háztartások hatalmas (10 000 milliárd dollárban kifejezhető) vagyonvesztést szenvedtek el, emiatt a fogyasztás csak szerény ütemben bővül majd. Ez utóbbin a kormányok sem tudnak segíteni, mert az államadósság gyorsan növekszik, és többfelé eléri a GDP száz százalékát. Az esedékes szerkezetváltás szintén eltart egy ideig, ezért inkább stagnálás, semmint növekedés várható.

További gyenge pont, hogy betöltetlen marad a globális vezető szerep. Az USA-t megnyomorítja a magas államadósság, a gazdaság gyenge teljesítménye és a hiteltelenné vált gazdasági modell. Az Európai Unió el lesz foglalva a saját, belső integrációs folyamatával. Kína túl szegény egy új hegemónia megteremtéséhez, hiszen egy főre jutó jövedelme vásárlóerő-paritáson mindössze az amerikai szint nyolcadán áll. A történelem tanulságai szerint nehéz a globális gazdasági rend helyreállítása és fenntartása, ha hiányzik egy domináns hatalom. A két háború közötti időszakban a vezető szerep hiánya nemcsak a globalizációs folyamatok összeomlásához, hanem világméretű, pusztító fegyveres konfliktushoz vezetett. A világgazdaság helyreállításának így óriási tétje van, a folyamat félremenedzselése pedig elképzelhetetlen következményekkel jár.

Az eddig javasolt megoldások vagy túl bátortalanok, vagy globális vezető szerep hiányában bukhatnak meg. A globális pénzügyi szabályozási rendszer megteremtése nagyrészt irreálisnak látszik, míg azon intézkedések, amelyekben van realitás – például az IMF reformja –, elmaradnak a kívánalmaktól. Amire szükség lenne, az egy új vízió a globalizációról, amely önmaga korlátaival is tisztában van.

Kiindulhatnánk egy egyszerű alapelvből: a kereskedelemben és a pénzügyekben nem maximális nyitottságra kellene törekedni, hanem olyan mértékű nyitásra, amely még tág teret enged a nemzeti szociális és gazdasági célok követéséhez, a gazdag és a szegény országokban egyaránt. Valójában a globalizáció megmentésének a legjobb útja az, ha nem viszik túlzásba. A közlekedés biztonságának a javításában például elképzelhetetlen azt megkövetelni, hogy mindenki azonos sebességgel haladjon, és önmagukat hiúsítanák meg a forgalom túlszabályozására irányuló törekvések. Hagyni kell, hogy a vezetők maguk döntsenek, akkor is, ha emiatt időnként lassítaniuk kell, vagy meg kell állniuk. Hasonlóképpen: az egészséges és fenntartható globalizáció sem jelenthet kényszerzubbonyt mindenkire vonatkozó szabályokkal.

A pénzügyi válság felfedte a globalizáció gyenge pontját. Hiba lenne, ha most azzal válaszolnánk, hogy a folyamatot a következő szintre emeljük. A gazdasági és a politikai akadályokat nem lehet intelmekkel vagy kívánalmakkal elhárítani az integráció útjából. Sokkal jobban szolgálná az érdekeinket, ha ezeket a korlátokat figyelembe vennénk, és visszafognánk a becsvágyunkat.

Dani Rodrik a Harvard Egyetem politikaigazdaságtan-professzora

@ www.project-syndicate.org