Szélsőjobb – de ki ellen?

Az európai bizottsági értékelés úgy látja, hogy a múlt heti választás lényegi üzenete: a „hagyományos” és – főként – az alapvetően az

Európát és az európai együttműködést igenlő pártok elsöprő többséget szereztek a leendő Európai Parlamentben is. Ami a szélsőjobbot illeti, egy irányba mutató tendenciáról valóban nem lehet beszélni. Akadt tagállam, ahol egyenesen visszaestek (mint az történt Franciaországban Le Penékkel), míg másutt egyszerűen nem váltak tényezővé (a nyíltan euroszkeptikus és minden tüzét a leendő lisszaboni szerződésre zúdító Libertas mozgalom például sok országban egy százalékot sem ért el). Mindezzel áll szemben, hogy néhány tagországban ugyanakkor épp a szélsőjobb látványos felfutása látható.

Esetükben valószínűleg helyes az a vélekedés, hogy ahol van ilyen, ott reneszánszukat az érintett országokban rejlő belső okok magyarázzák elsősorban – netán kizárólagosan. Ha egyáltalán található valami közös a brit, a holland, a magyar vagy az osztrák szélsőjobb térnyerésében, az az, hogy mindegyik esetben rendkívül rosszkedvű országról van szó. Amelyeknél azonban a kiábrándultság oka nem „Európa” maga – hanem a saját világuk alakulása. A mindezek mögött húzódó további belső okok már végképp eltérők, és legfeljebb egyéni elemeikben hasonlók. Mint a Brit Nemzeti Párt és a holland – Geert Wilders nevével fémjelzett – Szabadság Párt; mindkettő nyíltan idegen-, bevándorlás- és főként muszlimellenes. De már az ugyancsak brit UKIP és a magyar Jobbik sikere legfeljebb abban hasonlít egymásra, hogy mindkét esetben meghatározó tényező volt a hatalmon lévő kormányból – és általában is az aktuális intézményrendszert alkotó politikai elitből – való mélységes kiábrándulás.

Ami mentén – ha tovább nyomozunk – az utak már szintén elágaznak. Brit földön egy sokak szemében tehetetlenkedő Brown-kormánynak a hedonista képviselői kifizetések botránya adta meg a kegyelemdöfést, míg Magyarországon időben messzebb vezető okok is vezettek a mostani eredményekhez. (Csupán emlékeztetőül: az első magyarországi parlamenti választások idején is akadtak szélsőséges, demagóg hangok, szinte minden oldalon. De saját jogon – egyéni választókörzetben – sosem jutottak képviselői helyhez, mindig csak pártlistán kerültek be, mert (akkor még) a többségi magyar lelkület következetesen elutasította a szélsőségeket. Sok-sok év csalódása, elszegényedése, értékvesztése kellett ahhoz, hogy tömeges erővé terebélyesedjen azok tábora, akik erre mégiscsak fogékonyak. Ennyiből az, hogy ma Magyarországon akad közel félmillió ember, aki kész szavazatával is támogatni az egyenruhás masírozást, a nyílt antiszemitizmust és „Nagy Magyarország” nosztalgiáját, egyértelműen nem Európa, nem is az EU-tagság, hanem a húszéves magyar demokrácia eddigi menedzselésének a következménye.

Ráadásul gyanítható, hogy a jelen helyzetben Európa és az európai intézmények még mindig könnyebben lesznek képesek mindezt feldolgozni és kezelni, mint maguk az országok. Az első számítások szerint mintegy húsz-harminc fősre tehető az egyértelműen szélsőjobboldali, az alapvető EU-értékektől távol álló képviselők száma az új Európai Parlamentben. Ők ráadásul aligha tudnak majd közös platformra jutni: legalábbis nehéz elképzelni a például mindent Magyarországnak, a mindent Romániának, illetve a mindent Szlovákiának követelő mozgalmak képviselői közötti azonos politikai platformot. Saját hátországukat azonban tovább mérgezhetik, ha nem szűnnek meg azok az okok, amelyek ma felszínre emelték őket. És ez előbb-utóbb érezhetővé válik ezen országok uniós tagságában, megítéltségében, a közös ügyekre gyakorolt befolyásolási képességükben is. Jó lenne elkerülni.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője