Motorozni az alagútban: velocipeditare necesse est

Aki látott már motorost a forgalomban közlekedni, az tudja: ha az út kanyarodik, akkor a motoros az úthajlat görbületének és a motor sebességének megfelelő mértékben bedönti a gépet, hiszen így tudja a lehető legjobb hatékonysággal és a legbiztonságosabban bevenni a kanyart. Ezt az is érti, aki még sohasem ült motoron. Sőt, felfogja azt is, hogy ha a motor a kanyarban is függőlegesen állna, úgy a kifelé ható centrifugális erő akár már közepes sebesség mellett is feldönthetné a gépünket. A gyakorlott vezető ugyanakkor nemcsak tudja mindezt, de zsigereiben érzi is: ösztönösen választja meg a dőlés optimális szögét.

Amikor életemben először motorra ültem, mégpedig utasként egy kis erdélyi hegyi úton stoppolva, tudva tudtam, hogy a kanyarban muszáj dőlni, és ha nem követem a vezetőt, hanem ellentartok, akkor nemcsak lassabban tudunk haladni, de veszélynek teszem ki mindkettőnket. Valójában minden porcikám tiltakozott a függőlegestől eltérő helyzet ellen. Kifejezett halálfélelmem volt, és minden módon igyekeztem a motort visszatéríteni a „normális” helyzetbe. Minthogy a vezetőm tapasztalt motoros volt, és tudta kezelni a helyzetet, ez a visszatérés minden igyekezetem ellenére sikertelen maradt. Így hát egész úton attól rettegtem, hogy leesem a motorról, mindketten felborulunk, és amennyire egyáltalán tudtam gondolkodni a félelem szorításában, csak annak a mérlegelésére jutott szellemi energiáimból, hogy mekkora eséllyel élem túl ezt a kalandot.

A hír az, hogy sajnos vagy szerencsére: motorra kell ülni.

Nemrég egy szakmai megbeszélésen szóba került az egyik nagy nemzetközi pénzügyi szolgáltató vállalatbirodalom kezdeményezése, amely a jelentéseikben tükröződő különféle értékelések radikális átalakítását célozta meg a csoport teljes vertikumában. E jelentések nemcsak a kötelezően vagy önkéntesen nyilvánosságra hozandó információkat foglalják magukban, mint amilyen a mérleget és az eredménykimutatást tartalmazó beszámoló, hanem a nyilvánosságra nem kerülőket is. Talán a legnagyobb hatású változást az hozza a csoport életében, hogy saját belső vezetői információs rendszerét is az új módszer szerint építi újra. Ez pedig valóban forradalminak tekinthető átalakítás! Gondoljunk csak bele: a vezetői döntések nagy többségét, legyenek azok napi ügyekre vonatkozók vagy stratégiai jelentőségűek, a cégek különféle szintű vezetői – a leányvállalati csoportvezetőtől kezdve a csoportot irányító legfőbb testület elnökéig – alapvetően a számukra rendelkezésre álló információk alapján hozzák meg. Ezen információknak egy jelentős része a cég belső adataiból, azok értékelése alapján kerül be a vezetői információs rendszerbe. Ha egy társaság radikálisan átalakítja értékelési rendszerét, akkor az új alapokon előállított és a vezetői információs rendszerben megjelenő „hírek” értelmezése nem egyszerű feladat. Ugyanaz, ami tegnap 100 volt és örültünk neki, az új rend szerint lehet 150, és elkeseredünk miatta. De lehet éppen fordítva is. Ki tud itt eligazodni?

Az új sokak számára teljesen idegen környezet. Az eszünkkel tudjuk, merre van az előre, és a változást ambicionáló vezetők segítenek a megértésben. Mindennapjaink azonban félelemmel telnek meg. Félünk az ismeretlentől, az elveszettségtől, a kihullástól. Ellentartunk. A vezető próbálja bedönteni a motort, az utas meg kapálózik ez ellen.

Ám ne higgyük azt, hogy csak az előbb említett multi küszködik a motorozás problémáival. Így van ezzel sok-sok cég, cégcsoport. Sőt, iparág. Vagy éppen ország. Vegyük például Magyarországot.

Sok gazdasági szakember számára teljesen nyilvánvaló, hogy az ország átalakításra, modernizációra szorul. Ha az eddig megszokott módon megyünk előre, akkor nyílegyenes út vezet a szakadék felé. Persze van olyan út, amely elkerüli a szakadékot, de ahhoz be kell venni a kanyarokat. Velocipeditare necesse est (vagyis: motorozni muszáj)!

Ha egy vezetőnek van víziója arról, hogy hogyan is kell motorozni, akkor üdvös lenne ezt nemcsak elmagyarázni az utasának, hogy az az eszével felfogja a kanyar miatti bedőlés imperatívuszát, de a siker reményében a bedőlési kényszert zsigeri élménnyé kell fejleszteni.

Az én meglátásom az, hogy a magyar gazdasági, állami vezetésben dolgozók között vannak tapasztalt és jó motorosok, akik az éles kanyaroktól sem riadnak vissza, és pontosan tudják, mi több, érzik is, hogy azt hogyan kell bevenni. Azonban a túlnyomó többség rossz utas. Ellentart. Nem akarja a változást, mert fél attól. Fél a kizuhanástól. Az egyébként jó vezetők hibája pedig az lehet, ha a racionális útmutatáson túl nem adják meg az élményt is. Ha a motorozás nem zsigeri élmény, akkor az ösztön ellene fog dolgozni. Motorozni viszont csak motorozás közben lehet megtanulni. Márpedig az ország elemi érdeke, hogy az a bizonyos országmotor hatékonyan és biztonságosan haladhasson. Ha kell, egyenesen, ha kell, kanyarogva.

Az EU legtöbb országához képest érzékelhető, motorozásban meglevő lemaradásunk miatt felelőssége van a honi cégek, ám az egyes állami szervek vezetőinek is. A multik központjai által vezérelt változási igényeken és a tanácsadó cégek e téren nyújtott szolgáltatásain kívül nem nagyon érzékelhető valódi ösztönzés arra, hogy a magyar gazdasági élet vezetői akár csak óvatosan is belekóstoljanak a motorozás gyönyöreibe. Ami nélkülözhetetlen a későbbi száguldáshoz.

A hír az, hogy sajnos vagy szerencsére: motorra kell ülni.

A hír pontosabban az, hogy egy alagútban vagyunk, ahol mellettünk száguldoznak a különféle teljesítményű és minőségű motorok. Ha nem akarjuk, hogy átgázoljanak rajtunk, kénytelenek vagyunk mi is valamilyen motorra felülni. Persze az alagút vége nem látszik. Hogy is látszana, hiszen az út a sötétben éles kanyarokkal terhelt…

A szerző a KPMG aktuárius igazgatója