Stiglitz-mánia - Mit tud, amit mások nem?

A tíz nappal ezelőtti koppenhágai klímakonferencián zömükben fejlődő országok újságírói fényképezkedtek vele, és „nyomták a torkába” diktafonjaikat, tegnap a budapesti Közép-európai Egyetemen (CEU) tartott előadásán telt meg zsúfolásig az auditórium diákokkal és tanárokkal, de még az előtérben is rengetegen követték az eseményt a kivetítőkön.

Mit tud ez a 66 éves ember, amit mások nem? Hiszen közgazdasági Nobel-díjban is sokan részesültek már, akik nem váltanak ki ekkora közérdeklődést. (A Nobel-díj rangjának és odaítélési mechanizmusának megítélése egy külön történet).

Stiglitz kétségtelenül rendkívüli elméleti tudással rendelkező tudós, ez azonban még nem lenne elég a sikerhez. Népszerűségét főként annak köszönheti, hogy volt mersze tabukat döntögetni, és szembe menni a fősodratú közgazdaságtannal. Bár korábban maga is fontos pozíciókat töltött be – két éven keresztül vezette például Bill Clinton gazdasági tanácsadói testületét, később a Világbank vezető közgazdásza volt – mégis kíméletlen kritikával ostorozza a mai pénzügyi-politikai estabilshmentet, és szembeszáll a 80-as évek óta elterjedt neoliberális ideológiával.

A mostani válság sok tekintetben őt igazolja. A piac mindenhatóságába vetett hit látványosan összeomlott, a világ új megoldásokat keres. Ebben a környezetben nyilvánvalóan emelkedik az olyan közgazdászok ázsiója, akik az uralkodó rend bírálói voltak. Stiglitz ráadásul rendkívül meggyőzően és közérthetően tudja előadni nézeteit, és kiváló elemzést képes nyújtani a mostani helyzet okairól: a dereguláció káros mellékhatásairól, az externáliákról, az elhibázott ösztönzőkről szervezeti és személyi szinten, a kockázatok helytelen kezeléséről.

A hallgatóság nagy részét azonban valószínűleg nem ezekkel a száraz közgazdasági kifejezésekkel ragadja meg. A professzor ugyanis mindig elejt egy-egy népszerű szlogent, amellyel könnyű azonosulni: van néhány jó szava a szegényekhez, beszél a klímavédelmeről, az oktatásról, a fejlesztésről, a kiadások növeléséről, a bankárok felelőtlenségéről. A legtöbben valószínűleg megelégednek azzal, hogy végre van egy Nobel-díjas közgazdász, aki ugyanazokat mondja ki, mint amit ők gondolnak, tehát az biztosan kivitelezhető. A magyar politikai szembenállás közepette ez világosan tetten érhető a „deficit kontra növekedés” vitában, hiszen az utóbbi képviselői most komoly muníciót kapnak a neves közgazdásztól.

A népszerűség azonban kétélű fegyver. Abban kétségtelenül hasznos, hogy segítsen megváltoztatni egy rosszul működő rendszert, egy uralkodó gondolkodásmódot, és ebben Stiglitznek valóban kiemelkedő szerepe van. Létezik azonban egy pont, amikor a sztárság eltakarja a lényeget, ahol a kinyilatkoztató gondolatai kritikátlanul találnak befogadásra. Ez ugyanolyan hiba, mint volt annak idején a neoliberalizmus elveinek feltétlen elfogadása. Stiglitz professzor például kiválóan írja le a jelenkor problémáit, a jövőre vonatkozó megoldásairól azonban ez kevéssé mondható el. A fokozottabb állami szerepvállalás és reguláció ugyanis jól hangzó recept, csak egyelőre nem tudjuk, hogy hova vezet. Vajon miért gondolják sokan azt, hogy egy hivatalban ülő tisztviselő okosabb vagy becsületesebb egy bankárnál? Lehet és kell is jobbítani a rendszert, de önámítás lenne összekeverni az ideálist a lehetségessel.

„Ha Greesnspan beszél, a világ figyel” - tartotta a mondás a Federal Reserve volt elnökéről, aki azóta beismerte, hogy hibázott. Most mintha Stiglitzről mondhatnánk el ugyanezt. De figyeljük csak, mire figyelmeztetett Kornai János professzor a CEU-n tartott előadás bevezetőjében: fogadjuk kellő kritikával a meghatározó közgazdászok tanításait. Én ezt teszem.