A mentőcsomagok korlátai

A mentőcsomagok bonyolult hatásmechanizmusának elemzése még évekig számos tanulmány témája lehet, ezért az összefüggések közül csak a két legtöbbször említett kérdést emelném ki.

Az egyik lényeges szempont, hogy mennyire önjáró a gazdasági kilábalás, mi történik, ha a mesterséges ösztönzőket visszavonják a rendszerből. A költségvetési hatások megítéléséhez azt kell tisztázni, hogy mit gondolunk a gazdaságok hosszú távú növekedési lehetőségeiről. Ez sajnos igen bizonytalan, hiszen senki sem lehet biztos abban, hogy a korábbi években látott növekedési ráták visszatérnek-e. A gazdaság ciklikus és trendjellegű bővülését megbecsülni igen nehéz jelenleg, ezért még Nobel-díjas közgazdászok is igen eltérően ítélik meg a mostani költségvetési hiányokat.

Egy másik érdekes szempont, hogy meddig alkalmazhatók a jelenlegi ösztönzők, tekintve azok adósságnövelő hatását. A legújabb tanulmányok például rámutatnak, hogy az államadósságot is tartalmazó pénzmennyiségnek a gazdaság méretéhez viszonyított aránya az 1929–39-es válság óta emelkedik az Egyesült Államokban, azaz a második világháborút követő recessziók során sem csökkent. Az utóbbi évtizedek anticiklikus gazdaságfilozófiája rendre olcsó hitelekkel, köztük az államadósság duzzasztásával igyekezett a visszaeséseket tompítani. Tegyük hozzá – a világháborút megelőző időszak tapasztalataival összevetve –, sikerrel.
Felmerül azonban a kérdés, meddig lehet az egyes fejlett országokban a nemzeti jövedelem 100 százalékát közelítő államadósságot tovább növelni. Japáné például már a 200 százalékot is meghaladja, ugyanakkor a hazai eset azt mutatja, hogy ennél nagyságrendileg kisebb adósság is súlyos problémák forrása lehet. Miért működhetett az adósságnövelésre alapozott anticiklikus politika? Elsősorban azért, mert az adósságnövelés a vagyon nominális jövőbeli gyarapodását jelenti. Ez természetesen nem minden körülmények között kell, hogy így legyen, de a gyakorlatban mégis megállhatja a helyét, hiszen a hitelt a felvevője pozitív reálhozam elvárása mellett választja, azaz nem megtérülő beruházást nyilván nem valósít meg.

Az anticiklikus lépések tehát azt ígérik a gazdaság szereplőinek, hogy a jövőbeli jövedelmeik emelkedni fognak. A recesszió miatt a reáljövedelem szintje csökken ugyan, de az ösztönzők a reálvagyon növekedésével igyekeznek ezt átmeneti hatásnak feltüntetni. Innen már csak egy lépés, hogy belássuk: a keynesi politika működhet, ha a szereplők hajlandók és képesek többletjövedelem előállítására. A „varázspálca” mindaddig működik, ameddig az erőforrásokból a hatékonyság javításával, többletmunkaerővel többlettermelés állítható elő, és a gazdaság megtalálja a kilábalás ösvényét.
A „likviditási csapda” néven ismert elmélet azonban kimutatta, hogy a pénzmennyiség növelésének eszköze korlátos, és előfordulhat, hogy a gazdaság szereplői deflációs várakozások mellett a pénzvagyon növelése ellenére nem kívánnak többet termelni, mert e nélkül is reálvagyonuk emelkedésére számítanak. Ez természetesen többletteljesítmény nélkül nem következhet be.

Hasonló helyzet fordulhat elő a költségvetési hiányok növekedésével is, amennyiben az adósság gyarapodásában implikált teljesítménybővülés elmarad. Sajnos hazánk esetében már többször kiderült, hogy az államadósság növelése nem megtérülő beruházásokkal párosult, a gazdaság pedig nem volt képes kitermelni a visszafizetéshez szükséges jövedelmet, s végül az infláció felpörgése hozta egyensúlyba a reáljövedelem és a reáladósság szintjeit. A 70-es évek adósságnövekedését az amerikai infláció felpörgése követte. Reméljük, a 2010-es évek nem járnak hasonló folyamatokkal, de az adósságok gyors emelkedése miatt meglepő lenne, ha ez most másként történne.

A szerző a K&H Bank vezető közgazdásza