Miért kekeckedik az EU? A magyar kormány szinte reménytelen helyzetben

A mai magyar kormányt leginkább az a megörökölt adottság sújtja, hogy politikája fáziskésésbe került a többiekéhez képest. Most próbálna meglépni olyasmit, amin azok többnyire már túl vannak, és éppen a „visszacsinálás” van napirenden. Tény, hogy az új magyar kormány szinte reménytelen helyzetben van. Adót nem emelhet, mert a magyar gazdasági-társadalmi közeg aligha tűrne el újabb terheket – de legalábbis a várt fellendülés súlyos kárát látná ennek –, és mert mást ígért a választási kampány során (miközben hamarosan jön még egy újabb voksolás is). Hasonló okokból a kiadások lefaragása is nehézségekbe ütközik.

Utolsó alternatíva lehetne a hiány egy kicsit nagyvonalúbb elengedése, és ezzel nem is lenne baj, ha 2008–2009-et írnánk, és ha nem a már amúgy is kritikusan magas államadóssággal rendelkező Magyarországról lenne szó. Másfél-két éve még minden kormány (maga az Európai Bizottság is) költségvetési pénzek beinjekciózásával is igyekezett elejét venni általános és mély gazdasági válság kialakulásának. A magyar helyzet tragédiája – a korábbi gazdaságpolitikák bűne –, hogy ugyanezt Budapesttől már két éve sem fogadták el: a „nagy eladósodottság” luxusát ugyanis a magyar államháztartás már sokkal korábban eljátszotta.

Ettől persze lehetnének elnézőbbek ma, amikor a gazdasági válság már kevésbé fenyeget, miközben joggal érvelhetnek azzal Budapesten, hogy a mai magyar államháztartási hiány csupán a fele-harmada (vagy még kevesebb) sok másik EU-tag deficitjének. Csak éppen ma már senki nem tud méltányos lenni. A „konszolidáció vagy növekedés” vita ugyan a G20 legutóbbi csúcstalálkozóján nem dőlt el, és még az sem kizárt, hogy idővel pozíciót nyernek az utóbbi hívei. De ma a németektől a franciákon át a románokig, a spanyoloktól az íreken át a britekig mindenki lefarag, áldozatot kér, megszorít, miközben az Európai Központi Bank és a Nemzetközi Valutaalap vezetői arról beszélnek, hogy a piaci bizalom visszaszerzésének a kulcsa a konszolidált államháztartás.
Másfél-két évvel a „stimuláló” nagy költekezések és negyedévvel az eurózóna aggasztó megroggyanása után ma mindenki ehhez igazodik – az is, aki nem szereti. És mindenki árgus szemekkel figyeli a többieket, hogy ne legyen kivétel. Nehéz ilyen ellenszélben a partnereket megbocsátóvá tenni, különös tekintettel arra, hogy Magyarország éveken át deficitrekordokat produkált, és nála is merültek fel „adatkorrigálási” teendők… De még ha a politika valahogy le is nyelné ezt, a hisztérikusan túlérzékeny piac – miként az látszott a júniusi Kósa-nyilatkozat idején – nem tolerálná.
Ennyiből a bizottsági reakcióban nem volt semmi meglepő. Nemcsak azért, mert számos nyilatkozatában előre jelezte ezt, hanem mert működésének logikája sem engedhet mást. Ugyanígy nem meglepő, ha Brüsszelben nem szeretik az általuk is túlzott mértékűnek tekintett bankadót, hiszen a hitelezések újbóli lassulásától tartanak, ha pedig a példa tovább terjed másokra is, a hitelbedugulás általánossá válhat.
Általában is elmondható, hogy a görög válságban, illetve a spanyol és portugál ijedtségekben edződött európai közgazdászok – nemcsak az EU-intézményeknél, de sok tagországi kormányban is – rögeszmésen nem szeretik más országok adócsökkentését közvetve finanszírozni, mert ezzel szerintük saját polgáraikkal fizettetik meg az előbbiek kipárnázottabb talpra állását. És ugyanígy nem fogják szeretni a bankadót sem, amíg az csak a belső gazdasági terhek enyhítését – nem pedig például gazdasági válságkezelő alapok képzését – szolgálja.
A hétvégi bizottsági lépés magyar szempontból kétségtelenül barátságtalan volt. De csak mérsékelten volt váratlan. Cserében – viszonylag következetes szervezetről lévén szó – a jövőbeli ismétlődésére is fel lehet készülni.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője