Uniós költségvetés - Már mindenki feni a késeket

Rég nem titok, hogy a legfájdalmasabb, időben a legelhúzódóbb és a legtöbbeket szembefordító dolog a közös pénzen való osztozásról folyó vita rendezése. Márpedig az Európai Unió többéves költségvetése elég nagy pénz ahhoz, hogy összeugrasszon mindenkit: a jelenlegi hétéves közösségi büdzsé mintegy 1000 milliárd euró. És bár szakértők sokszor legyintenek, hogy az semmi, az uniós GDP csak alig több mint egy százaléka, ám amikor részesülni lehet belőle – vagy befizetni kell miatta –, kiderül, hogy minden euró számít. E viták az elmúlt húsz évben egyre hosszabbak lettek (időtartamuk újabban már veri a 20 hónapot), jellemzőjük pedig, hogy – különösen a végjáték felé – a hangnem néhol szélsőségbe hajlik, és a döntésre szánt EU-csúcs éjszakájába nyúlva sikerül csak megállapodni.

Sokan félnek attól, hogy ezúttal a többéves keret kihordása minden korábbinál nehezebb lesz. Mindenekelőtt a pénzügyi-gazdasági válságban kivérzett nemzeti büdzsék gazdái végképp megnéznek minden centet, azaz a garasoskodó huzakodás minden korábbinál megátalkodottabb lesz. Nem segít majd az sem, hogy ismét nőtt a taglétszám, és immár huszonhét fél érdekeit kell közös nevezőre hozni, ráadásul úgy, hogy a létszámmal a különbségek is nőttek. Bonyolultabbá vált az intézményi felállás is, a korábbiaknál is erősebb beleszólást adva az Európai Parlamentnek, amely – előre borítékolható módon – politikailag hangzatos követelések sorával fogja még nehezebben tarthatóvá tenni a tagországok között kihordott egyezséget. Ha ugyan sikerül addig eljutni.

Tulajdonképpen már a jelenleg hatályos – 2007-ben kezdődött – hétéves pénzügyi keretet is csak úgy sikerült 2005 decemberében mindenkivel elfogadtatni, hogy az ellene leginkább ágálóknak megígérték: a „félidőben”, legkésőbb 2009-ben, „tabukat nem ismerő” nyíltsággal szembenéznek a közös költségvetési struktúra minden vitatott kérdésével, lehetővé téve, hogy a 2014-től esedékes következőt már „egészséges alapokra” helyezhessék. Ami egyesek szemében már 2005-ben azt jelentette, hogy beszüntetik a brit típusú visszatérítéseket, mások szerint az úgymond „pénzpocsékoló” közös agrárpolitika radikális visszaszorítása minősülne ilyennek, az északiak a kutatás-fejlesztés, a versenyképesség támogatására tették volna a hangsúlyt, míg a keleti új tagországok a felzárkózásnak akartak és akarnak ma is mind nagyobb esélyt adni, kizárva a támogatások lefaragását. És akkor még nem beszéltünk a befizetésoldalról, arról, vajon továbbra is zömében tagállami befizetésen vagy valami új bevételi forráson – például valamilyen EU-szintű adófajtán – alapuljon-e a közös keret.

A 2009-es „tabumentes” töprengés azonban elmaradt, részint, mert nem volt Európai Bizottság – a lisszaboni szerződés csúszása miatt késett az új testület felállása –, de főként, mert javában tombolt a válság, és egy négy év múlva esedékes döntés előkészítése hirtelen kevésbé tűnt sürgetőnek az azonnali tűzoltáshoz képest. Ezt egészítette ki utóbb az a mind általánosabb meggyőződés, hogy amikor az EU minden rezdülésére pénzpiaci cápák lesnek ugrásra készen, és az egység demonstrálása túlélési kérdés, akkor talán nem lenne helyes előzetes költségvetési vitákban egymásnak esni.

Ezért ígérik most „szelídnek” és alapvetően technikainak az október 19-i jelentést. Ami lehet, hogy rövid távon kitolja a tűzszünetet, de a késeket azért már fenik. Az agrárszervezetek ugyanúgy letették voksaikat, miként a jövőbeli kohéziós politika kapcsán a napokban tette világossá az Európai Parlament, miben nem hajlandó majd engedni. Folyik a tagállami pozícióépítés is – például a visegrádi országok körében. Előre borítékolva, hogy lehet konfliktuskerülő a jövő heti jelentés, ám a csata végül így is kíméletlen lesz.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője