Az adósságválság a demokráciára is súlyos veszély

A helyzetet jól megvilágítja az unió soros elnöki tisztségét most átvevő Magyarország esete. Budapest akkor került az EU tevékenységét irányító szerepkörbe, amikor élénk vita bontakozott ki arról, hogy Orbán Viktor miniszterelnök megváltoztatta az alkotmányos szabályokat, elnyomta a sajtószabadságot, és amikor újabb kételyek merültek fel az ország pénzügyeinek fenntarthatóságáról. Magyarországnak számos oka van arra, hogy érzékeny legyen az adósság politikai következményeinek témáját illetően. Végső soron ez az ország tartja a hiperinfláció világrekordját, ahol az 1940-es években a valuta leértékelődésének aránya elérte a 10 huszonhetedik hatványát, ami megnyitotta az utat a kommunista diktatúra elfogadtatásához.

Az EU-adósság fenntarthatósága bizonytalan. Ezért lehet jó elgondolás az, hogy az unió dolgozzon ki mechanizmust az adósságállomány egy részének elengedésére, amely mellett számos közgazdász érvelt. Az Európai Központi Bank igazgatótanácsának egyik tagja, Lorenzo Bini Smaghi ugyanakkor elegáns okfejtés keretében vázolta ellenvetéseit a tartozások egy részének eltörlésével szemben. A köztartozások szavatolásának elve ugyanis szorosan összefügg a jogbiztonsággal, a képviseleti kormányzással és a modern demokráciával.

Nagy-Britanniában az 1688-as fordulat idején az ország fellázadt a Stuart-dinasztia tékozlása ellen, ezért a brit kormány új megközelítést alkalmazott az adósság kezelésében. A költségvetést megszavaztatták a parlamentben, amely – lévén képviseleti intézmény – szavatolta, hogy a nép egészében legyen felelős a kormány által vállalt kötelezettségekért. Az alkotmányos jellegű megközelítés révén korlátozni lehetett a pazarlást.

Az 1688-ban szerzett tapasztalatokat és tanulságokat megerősítette a következő nagyobb európai forradalmi hullám. A forradalom és Napóleon idején Franciaország súlyosan eladósodott, miközben a hatóságok hiteltelenné váltak, mert „assignat” néven papírpénzt hoztak forgalomba, és ezzel inflációt idéztek elő. Amikor végül a bécsi kongresszus visszaültette a trónra XVIII. Lajos királyt, tanácsadói nyomban vitát kezdtek arról, el kell-e ismerni a Napóleon által felhalmozott adósságot. Végül is nem jelentettek csődöt, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Franciaország fel tudott zárkózni a Nagy-Britanniában kibontakozó ipari forradalomhoz.

A XX. századi háborúk idején az infláció és a fizetésképtelenség ügyében szerzett tapasztalatok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a pénzügyek felelős kezelése az új európai konszenzus fontos elemévé váljon. Az európai integrációs folyamatnak eközben egyik alappillére lett az a felismerés, hogy a stabil valuta fontos szerepet játszik a politikai legitimációban. Az egész EU számára kritikus jelentőségű francia–német tengelyt is az a meggyőződés tartotta össze, hogy egy demokráciában a politikai rend nagyban függ az adósságok biztonságától. Németországban két teljes generációnyi, középosztálybeli kötvénybefektető megtakarításainak kisajátításához vezetett a császár és Hitler háborúja, vagy más szavakkal a demokrácia hiánya. Franciaországban – az infláció és az ingatag kormányok után – Charles de Gaulle építette újjá a politikai rendszert és az egész nemzetet, művének középpontjába a valutastabilitást állította.

A világon az utóbbi két évtized során végigsöprő pénzügyi forradalom látszólag megszakította a kapcsolatot a közpénzügyek és a képviseleti kormányzás között. A derivatívok és más, komplex pénzügyi instrumentumok alkalmazása mintha szabad utat nyitott volna ahhoz, hogy megkerülhető legyen az állampolgárok felelőssége az általuk jóváhagyott kiadásokért. Az EU maastrichti szerződésében és a későbbi stabilitási paktumban rögzített – látszólag roppant szigorú – előírások ugyanakkor kreatív könyveléshez vezettek. A pénzügyi forradalommal párhuzamosan végbement az európaiak szavazati jogának kiüresítése, ami az utóbbi 20 év során olyan benyomást keltett, hogy a hatalom egy technokrata elit kezébe került. Így nem csoda, hogy az állampolgárok az EU-intézmények legitimációjának csökkenéséről kezdtek beszélni.
Hasonló mindehhez az ír bankok adósságára 2008 szeptemberében adott állami garancia, amelyet soha egyetlen kormánynak nem lett volna szabad még mérlegelnie sem. Olyan összegekért vállaltak kezességet, amely sokszorosan meghaladja az ország nemzeti jövedelmét. Brian Cowen miniszterelnök akciói mindazonáltal egy szélesebb értelemben vett súlyos zavar tüneteit is magukon hordozzák: megtört a kapcsolat az adófizető állampolgárra háruló terhek és a kormány felelőssége között.

Ebben a helyzetben technikailag vonzó lehetne az, ha néhány tagállam tartozását áttennék európai kötvényekbe, ez azonban csak akkor működhetne, ha teljes lenne a visszatérés a Nagy-Britanniában 1688-ban (vagy az amerikai függetlenségi háború idején) meghirdetett elvekhez. Az adófizetőknek Európa-szerte érzékelniük kell, hogy ellenőrzésük alatt tudják tartani azt, amivel tartoznak, és többé nem viselnek felelősséget a felelőtlen pénzvilág és a felelőtlen kormányok szentségtelen szövetségében elkövetett hibákért és csalásokért.

A szerző a Princeton Egyetem történelemprofesszora

Copyright: Project Syndicate, 2011
@ www.project-syndicate.org