Az új Európa meglepő ellenálló képessége

A kelet-európai pénzügyi válság oka egy szokványos hitelciklus volt. Ezek az államok nagy tételeket vonzottak a nemzetközi tőkeáramlásból, amit a fölöttébb laza globális monetáris politika és a kedvező üzleti légkör is táplált. A végeredmény az lett, hogy felduzzadt a rövid távú bankhitelek állománya, ami nagyrészt elment az ingatlanberuházások és a fogyasztás finanszírozására, miközben az infláció is erőre kapott. A folyó mérleghiányok részeként a magánszektor nagy összegű külföldi tartozásokat halmozott fel, miközben az államháztartás – a szocialista vezetésű Magyarországot leszámítva – általában rendben volt. Ez a „sikerválság” és a gazdaság túlhevültsége erősen emlékeztetett az 1997–98-as kelet-ázsiai válság viszonyaira.

A kelet-ázsiai államok – csakúgy, mint Oroszország 1998-ban és Argentína 2001-ben – leértékeléssel kerekedtek felül a saját válságukon. Rangos amerikai közgazdászok – közöttük Paul Krugman, Kenneth Rogoff vagy Nouriel Roubini – kórusban követeltek leértékelést a litván, a lett és az észt kormánytól. Az ajánlást sehol sem követték, mégis sikerült kiemelkedniük a válságból.

A balti államoknak jó okuk volt, hogy elutasítsák a leértékelést. A céljuk ugyanis az euró mielőbbi átvétele volt. Mivel a kicsiny és nyílt gazdaságuk nagyrészt már euróalapon működött, ezért a leértékeléssel a magasabb importárak nyomban felhajtották volna az inflációt, a lépés emellett törést okozott volna az egyébként egészséges bankrendszerük működésében. Ezért választották a balti államok „a belső leértékelést”, például az állami szektor béreinek és költségeinek csökkentését. A 2009-es pénzügyi évben mindhárom államban a GDP 8-10 százalékának megfelelő összeggel faragták le a közkiadásokat, ez politikailag könnyebben ment, mint ha csak csekély csökkentéseket hajtottak volna végre. Ha az ilyen megszorítások nagy horderejűek, akkor a lakosság felfogja, hogy milyen mély a válság, és a politikailag egyébként lehetetlennek látszó lépések elkerülhetetlensége egyértelművé válik. A kisebb lefaragások általában egyenletesen oszlanak el, és egyenlően sújtják a közszolgáltatások széles körét. A nagy összegű vágásokat azonban szelektív módon és szerkezeti megfontolások alapján kell végrehajtani, amelyek ily módon javítják a gazdaság összhatékonyságát.

A válságban lévő országokban általában karcsúsítják a közigazgatást és leszállítják a béreket. Lettországban például a bértömeget 35 százalékkal, a közintézmények számát felével csökkentették. Nagy számban szüntettek meg kórházakat, és küldtek el felesleges pedagógusokat. Észtország, Litvánia, Magyarország, Románia és Bulgária hasonlóképpen járt el, ha nem is ilyen radikális mértékben. Bár a recesszió nyomán az állami bevételek mindenütt estek, csak kevés helyen folyamodtak az áfa emeléséhez, a jövedelemadót azonban sehol sem emelték, és mindenütt megőrizték az egykulcsos jövedelemadót, ahol ilyet hatályban tartottak. Ennek folytán valamennyien nagyobb termelékenységgel kerültek ki a válságból.

A várakozásokkal, illetve a görög és a francia tapasztalatokkal ellentétben a szociális nyugtalanság minimális volt. A 2009-es európai parlamenti választásokon mind a tíz kelet-európai tagállamban jobbközép pártok végeztek az első helyen, és Szlovéniát leszámítva mindegyikben ilyen pártok vannak kormányon. A liberális jobboldal soha nem volt erősebb Kelet-Európában. A kommunistákat vagy kisöpörték, vagy végletesen meggyengítették. A szélsőjobb mindenütt meggyengült, kivéve Magyarországot.

Tavaly a jobbközép pártok három helyen arattak váratlan győzelmet: Csehországban, Szlovákiában és Lettországban. Az új cseh külügyminiszter, Karel Schwarzenberg kijelentette: „Azzal győztünk, hogy megmondtuk az igazságot. A populizmus többé nem népszerű.” A leginkább figyelemre méltó sikert Valdis Dombrovskis miniszterelnök érte el Lettországban: az októberi választásokon az általa vezetett pártszövetség parlamenti súlyát 45 százalékról 63-ra növelte, annak ellenére, hogy a GDP döbbenetes mértékben, 18 százalékkal zuhant.
A térségben három ország – Magyarország, Lettország és Románia – kényszerült a Nemzetközi Valutaalap sürgősségi hitelkeretének igénybevételére. Az IMF tanult a kelet-ázsiai válságból, ezért kevesebb feltételt támasztott, és nagyobb költségvetési finanszírozást engedélyezett, mert látta, hogy a problémák ideiglenesek, nem pedig strukturális jellegűek. Az EU szintén részt vett a hitelezésben, az Európai Központi Bank azonban – amely folyósíthatott volna swaphiteleket – nem nyújtott segítő kezet.

A sikeres válságmegoldás eredményeként az unió keleti tagállamai mind fiskálisan, mind strukturálisan jobb képet mutatnak, mint a régi, euróövezeti országok. 2001-ben az eurózóna 12 tagállama közül csak kettő (Finnország és Luxemburg) tud 60 százaléknál alacsonyabb GDP-arányos államadósságot felmutatni, miközben a 10 új keleti tagállamból kilenc teljesíti ezt a követelményt, és csak Magyarország nyögi hatalmas államadósság terheit. Az új tagok mégsem adják fel az EU-projektet. Ennek éppen az ellenkezőjét igazolja az, hogy Észtország 2011. január 1-jén az euróövezet tagja lett.

A szerző a Peterson Nemzetközi Gazdaságkutató Intézet vezető munkatársa

Copyright: Project Syndicate, 2011@ www.project-syndicate.org