EU: közép-európai év

A PHARE-programot annak idején a „rendszerváltó” országok demokratikus átalakulásának konszolidálására találták ki: az ingyenes EK-támogatási keret rövidített nevének első betűi Lengyelországra és Magyarországra utalnak. Akkor még állt a Szovjetunió, és senki sem lehetett igazán biztos benne, hogy az átalakulás visszafordíthatatlan. EK-tagságról (EU-ról formálisan csak a maastrichti szerződés 1993-as életbelépése óta beszélhetünk) ezen új demokráciákban még csak kevesen álmodoztak, a közösségi oldalon meg lényegében – senki. Aztán eleinte felgyorsultak a dolgok, hiszen 1991-ben Antall József magyar miniszterelnök már tagsági aspirációkat megfogalmazó levelet adott át a bizottság legendás hírű elnökének, Jacques Delors-nak. Két évvel később Koppenhágában az akkori „EU-tizenkettek” mindezt a tagsági kritériumok rögzítésével és a kelet-európai országok ambícióinak elismerésével nyugtázták. Egy évre rá, 1994-ben pedig a PHARE-program első két betűjét szimbolizáló országok immár formális tagsági kérelmet helyeztek az unió elnökségének az asztalára.

Kerek tíz évnek kellett ahhoz eltelnie, hogy ezekből a formális kérelmekből teljes jogú tagság lehessen. A törekvést időközben megnehezítette, hogy a PHARE addigra már tíz kelet-európai ország programja volt, ezek mindegyike EU-tagságra pályázott, de távolról sem azonos készültségi háttérrel. Tegyük hozzá: akkoriban Magyarországot tartották az egyik legfelkészültebb pályázónak, és Lengyelországot az egyik „legproblematikusabbnak”, amelyet csak azért nem lehet kihagyni, mert a németek történelmi lelkifurdalásuk okán nem hagyják. Magyarország reputációját a taggá válással alaposan megtépázta hibás gazdaságpolitikája, esztelen eladósodása, makrogazdasági adatainak félévenkénti kényszerű módosítása – majd zavaros belpolitikai helyzete. De sokáig a lengyelek sem voltak jobbak. Gazdasági helyzetük ugyan sokkal jobban rendeződött, mint a magyaroké, de a Kaczynski ikrek (elnöki-miniszterelnöki) regnálása idején – ez történetesen egybeesett a lisszaboni szerződés véglegesítésével – Varsó problematikussága a tagok többsége számára irritálóbb volt, mint valaha.

Akkoriban már tudni lehetett, hogy négy évvel később ez a két ország adja át egymásnak az uniós elnökségi stafétabotot, de ebbe többnyire inkább senki sem gondolt bele… Az idő azonban nem hagyta magát, konok kitartással mégis elketyegett 2011-ig, és a stafétabot-átadás immár aktuális feladattá vált. Igaz, előbb a lengyel oldal menesztette a vezetői képletből Kaczynskiékat, majd a magyarok jókora többséget szavaztak meg a Fidesz „konzervatív forradalmának”. És most itt állnak – a magyarok immár az elnökségi hivatalt is átvéve –, és nem kevesebbet kell bizonyítaniuk, mint hogy kívül-belül igazi „európaiak”, az uniót pedig ugyanolyan jól képesek menedzselni, mint a sok évtizedes tagsággal a lantot a napokban letevő belgák. Vagy bárki más.

A két ország vezetői mindettől láthatóan nem riadtak vissza, mi több, alig titkoltan arra készülnek, hogy az uniós tagtársak orra alá dörgöljék az új demokráciák fiatalos frissességét, innovatív képzelőerejét és kezdeményezéseik iránymutató jellegét. Éppenséggel lesz elég kezdeményeznivaló: egymást váltó fél éveik témája lesz a közös agrárpolitika és a regionális politika jövője, a 2013 utáni évekre szóló pénzügyi keretek kimunkálásának a kezdete, valamint és főként: az euróövezet megerősítése, amelynek egyikük sem tagja. Ha sikerrel járnak, nemcsak országaikat teszik az EU „felnőtt” tagjaivá, hanem Közép- és Kelet-Európa egészét is végképp az unió „természetes” részévé avatják. De persze húsz évvel a PHARE-program kezdete után ez a legkevesebb…

A szerző a BruxInfo EU-szakértője