A jó adórendszer önmagában még nem sokat ér
Hogy a kormánynak ezzel a döntéssel milyen politikai motivációi voltak, nem lehet tudni. Azonban szakmai szempontból a döntéssel kapcsolatban több kérdés is felmerül, ezért mindenképpen érdemes azt egy szélesebb kontextusban megvizsgálni. Először is tisztázzuk a versenyképesség fogalmát, valamint azt is, hogy milyen befektetői köröket szeretnénk a megszerzett versenyelőnnyel megcélozni. Másodsorban nézzük meg, hogy a megálmodott versenyelőnyt biztosító adórendszerünk igazából mennyire volt és jelenleg mennyire versenyképes összehasonlítva a régiós államokéval. Ezzel kapcsolatban tegyünk rövid történelmi visszatekintőt az elmúlt 15 év adórendszereire és azok hatására. Végül, de nem utolsósorban próbáljuk elképzelni, hogy ennek a kurucos hozzáállásnak mik lehetnek a hosszútávú következményei az országra nézve és mi annak a mögöttes üzenete.
A makrogazdasági versenyképesség több tényező egyidejű teljesülésének a függvénye, amely tényezők a Davos Világgazdasági Fórum Global Competitiveness Report (Globális Versenyképességi Jelentés) elemzése szerint sorrendben az intézményi fejlettség, infrastruktúra, a makrogazdasági környezet, az egészségügyi és oktatási rendszer, a felsőoktatás és képzés, az árupiaci hatékonyság, a munkaerő-piaci hatékonyság, a pénzügyi szektor fejlettsége, a technológiai felkészültség, a piac mérete, az üzleti kifinomultság és az innováció. A versenyképesség 139-es listáját jelenleg Svájc, Svédország és Szingapúr vezeti, és Magyarország az 52. helyen áll, de ez a helyezés még nem tartalmazza a 2011-től bevezetett új társasági adótörvény rendelkezéseinek feltehetően pozitív hatását. Azzal minden makroközgazdász egyetért, hogy a rövid távú taktikai eszközöknek (amelyek a halaszthatatlan kategóriába tartoznak) a hosszú távú stratégiai célokat kell szolgálniuk, valamint azzal is hogy alapvetően a gazdasági strukturális átalakítások szolgálják a versenyképesség hosszú távú növekedését és megtartását. A 2010-2011-es davosi jelentés külön is kiemeli, hogy a versenyképesség szempontjából a jelen világgazdasági helyzetben a fiskális fegyelem az egyik legfontosabb, amelynek pedig a hosszú távon is stabil adóbevételek jelentik az egyik feltételét. Ebben a kontextusban tehát kijelenthetjük, hogy a magyar gazdasági növekedés ösztönzése (és magyar sajátosságként a feketegazdaság visszaszorítása) érdekében átalakított magyar társasági adórendszer csak az egyik a versenyképesség 12 pillére közül, és annak sorsa hosszú távon az ország geopolitikai és stratégiai céljainak kell alárendelődnie.
A következő fontos kérdés annak eldöntése, hogy a megszerzett versenyelőnnyel milyen típusú befektetői köröket szeretnénk megcélozni, hiszen annak nem öncélúan kell teljesülnie. Az eddig Magyarországra beáramlott külföldi működőtőke (FDI) nagysága közel 90 milliárd dollárra tehető, amellyel valahol a 30. és 40. helyen állunk világszerte, attól függően épp melyik szervezet milyen szempontok szerint számítja ki ezt az adatot. Az FDI beáramlás főbb motivációit elemző egyik UNCTAD jelentés kiemeli, hogy annak egyik (de nem elsődleges) döntési szempontja a fogadó országban elérhető adóelőnyök. A fenti összeg közel 80%-ára tehető a multinacionális vállalatok által befektetett hányad. Logikusnak tűnik azt a következtetést levonni, hogy Magyarország továbbra is ezt a befektetői csoportot részesíti előnyben, hiszen ez adhat számára hosszú távon is kiemelt jelentőséget és adóbevételeket. Ez egy fontos következtetés, hiszen a kormány a jelenlegi döntésével éppen egy olyan kezdeményezésre mondott nemet, amely kifejezetten a nagy multinacionális befektetői csoportok részére lenne előnyös. Itt tehát ellentmondást vélek felfedezni.
Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy az adórendszerünk versenyképességét vizsgálva tegyünk egy kis történelmi , de nem a szakmai teljesség igényével élő visszatekintést, amelynek során néhány helyen szándékosan összemostam az időrendi sorrendet, mert nem az egyes kormányzatok érdemeire szeretném kihegyezni a kérdést.
Elmondható, hogy a ’90-es éves derekán a magyar társasági adótörvény 10 éves beruházási és fejlesztési adókedvezményeket ajánlva nagyon is versenyképes volt, és amelyeknek (is) köszönhetően a külföldi tőkebefektetések terén régiós vezetők voltunk. Ezen adókedvezmények keretében bizonyos összegű (3-10 milliárd forint nagyságrendben) megtett bizonyos működőtőke beruházások bizonyos feltételek teljesülése esetén 50-100 százalékos adómentességet kaptak a magyar államtól. Ezek lejártát követően a külföldi befektetők közül sokan továbbálltak más előnyösebb feltételeket kínáló országokba, mivel sajnos – ellentétben más országokkal - nem volt semmi olyan feltétel szabva, hogy a törvényben meghatározott idő alatt megtermelt profitjuk egy részét újra befektessék, vagy ez időhatár letelte után a tevékenységüket továbbra is fenntartsák (mondjuk legalább feleannyi ideig).
A 2000-es évek elején– amellett, hogy a magyar átlagos adóterhelés mindig is 37-40 % körül mozgott – különféle olyan adóelőnyök kínálkoztak a külföldi tőkebefektetők számára, amelyek a versenyképességünket még tovább fokozták, és így a nettó külföldi tőkebefektetések tovább nőttek. Ezek közé tartozott többek között az ún. magyar offshore (külföldön tevékenységet végző belföldi illetőségű) társaságok alapítása, a kamat, jogdíj és osztalék kifizetések forrásadó mentessé tétele, a különféle kamatbevételekre vonatkozó adókedvezmények, valamint a társasági adókedvezményekkel támogatott tevékenységek (például k+f, filmipar, stb.). Ehhez jött még a mindenkori gazdasági diplomácia elvitathatatlan érdeme is, hogy Magyarországnak széles körű és viszonylag liberális kettős adóztatást elkerülő egyezményrendszere volt (több mint 130 országgal). Ezek miatt jobban megérte Magyarországon magyar offshore társaságot és holdingcégeket alapítani, mint máshol, és egyre-másra jöttek létre a regionális finanszírozást, ingatlanok tartását, vagy más funkciót ellátó holdingok. Ezzel együtt a befektetők elnézték a magas tényleges adóterhelést (benne az iparűzési adóval, a magas tb-terhekkel, stb.). Ez volt az úgynevezett káros adóverseny (számunkra bevallottan nem káros) korszaka, amikor a nemzetközi adótervezéssel foglalkozó szakemberek szakmájuk virágkorát élték, és olyan nemzetközi cégstruktúrákat terveztek meg, amelyekből a befektetőknek rengeteg profitja, Magyarországnak pedig rengeteg adóbevétele, de még nagyobb nemzetközi presztízse származott. Magyarország a lehetőségeihez képest nemzetközi versenyképessége csúcsán állt, amit lehetett volna még tovább is fokozni.
A cikk folytatódik, lapozzon!
A szerző nemzetközi adószakértő, European Chamber of Commerce, Adóbizottsági Vezető
Jött a 2004-es EU csatlakozás, amikor is a magyar offshore társasági rendszert 2 év alatt meg kellett szüntetni, és egyéb, az ország számára bevallottan előnyös adókedvezménytől meg kellett válni, mert vagy rejtett állami támogatásnak minősült, vagy káros adóversenynek, de mindenképpen feltételül volt szabva a belépéshez. A mindenkori magyar gazdasági vezetés a 22-es csapdájába került, mert a magas államháztartási deficit finanszírozása miatt egyre-másra kurtította meg az adókedvezmények körét bízva abban, hogy az adóbevételek így majd nőnek, és a befektetők itt maradnak. Volt olyan vélemény is, hogy „mennyire szeretik a magyarokat” és ezért „úgysem mennek el”. Sajnos nem így történt, a befektetők közül sokan kíméletlen döntést hoztak, és elmentek, az adóbevételek pedig tovább estek. Jobban előtérbe kerültek az addig is létező, de addig nem annyira látható adóeljárási és egyéb (már nem csak az adókat érintő) adminisztrációs versenyhátrányok.
Ilyenek voltak például a bizonytalanság és üzleti kiszámíthatatlanság érzetét okozó, minden évben változó adójogszabályok, az adóhatósági túlkapások, a bíróságok ismert ítélkezési gyakorlata, a munkáltatókra nézve hátrányos munkajogi előírások és elfogulatlannak nem nevezhető peres eljárási gyakorlat, stb. amelyek miatt Magyarország fénye kezdett megkopni és ezzel kifocizta magát a pálya szélére. A közvetlen adók (nyereségadók és jövedelemadók) tekintetében akkor még javában régiós adóverseny volt, és az (alacsony mértékű) egykulcsos adórendszert már több ország is sikerrel alkalmazta. Ugyanekkor mi ugyan viszonylag alacsony tao-kulccsal rendelkeztünk, de szja-kulcsaink az egyik legmagasabbak voltak. Közvetett adókban pedig EU szinten is vittük a pálmát a 25 százalékos áfa-kulccsal. Az EU egyébként akkor még nem akarta a közvetlen adókat „harmonizálni”, azokat a tagállamok szuverenitásába utalta, a közvetett adókban (értsd forgalmi adók, mint áfa) pedig nem azok mértékét, hanem a főbb adókivetési elveket és szabályokat egységesítette az irányelv. Ebben a kontextusban csak azt érdemes aláhúzni, hogy ezen adóelőnyök „feladása” miért nem volt egységes és kötelező érvényű minden tagországra? Bennem már sokszor felmerült ugyanis a kérdés, hogy hogyan tudta Ciprus és Málta is megtartani és átmenteni a saját offshore rendszerét a 2004-es EU csatlakozást követően, miközben Magyarország fel kellett azt adja? Hogy volt lehetséges, hogy más EU tagállamok az adórendszerükbe bújtatva olyan adókedvezmények elérésére alkalmas adóstruktúrák alkalmazását tarthatták meg a mai napig, ami nekünk nem sikerült? Ha ezt a kérdést kissé tovább feszegetnénk és valaki venné a fáradságot, hogy végignézze az egyes EU tagállamok adórendszereiben ezeket a rendelkezéseket, mindjárt kiderülne, hogy Magyarország talán akkoriban talán kissé elhamarkodottan vetette magát alá az uniós akaratnak és nem próbált hasonló átmentő intézkedéseket foganatosítani.
2008 végén pedig jött a hitelezési és a szuverén adósságválság, ami Magyarországnak megadta a kegyelemdöfést. A kis és középvállalatokból (kkv) sok elvérzett, a multik közül pedig sokan elmentek, annak ellenére, hogy azért jöttek is néhányan. Ezzel együtt jött a konvergenciaprogram, a válságintézkedések, amelyek az országnak a fizetésképtelenségtől való megmentését célozták. Ekkor azonban még volt hova fordulnunk segítségért. Az IMF segített, mert még volt miből, és még elszigetelt jelenségként kezelték az esetet. Itthon jött az akkor szolidaritási adónak hívott különadó, amit aztán az ágazati különadók követtek, amit már nem igyekszünk másként felcímkézni. Úgy tűnik, megúsztuk, úgy tűnik, túl vagyunk a nehezén. Bejelentettük, hogy egyedül fogjuk a továbbiakban csinálni, nem kérünk a további segélyekből. Most pedig adóversenyt hirdetünk, mert nem éri meg nekünk az adóharmonizáció. Társasági adótörvényünk a lehetőségekhez képest vállalkozásbarát, középtávon már a multinacionális cégek is profitálhatnak a 10 százalékos adómértékből, nem csak a kis és középvállalatok. De ez nem minden. Az igazi kérdés az, hogy ha adótörvényeink hosszú ideig versenyképesek voltak, miért nem biztosították az ország tartós gazdasági növekedését, miért emelkedett tovább az államadósság GDP-arányos mértéke? Ki kell mondani, hogy az önmagáért való és más intézkedésekkel nem párosuló adózási versenyelőny nem sokat ér.
A CCCTB néven elhíresült közös konszolidált társasági adóalap megteremtésének a gondolata már 2004-2005 táján komolyan felmerült annak érdekében, hogy a határokon átnyúló befektetésekkel rendelkező vállalatcsoportok elszámolási és jelentéstételi rendszerét egyszerűsíteni lehessen, és ezzel a tőke szabad áramlásának a célkitűzése jobban érvényesüljön. Így az egységes számviteli szabványrendszer megteremtését követően (amelyre az IFRS volt hivatott) megszületett egy nagyjából egységes elven működő európai adóalap létrehozásának gondolata, amely az egységes számviteli eredményből az egységes európai társasági adóalapot (gyakorlatilag egységes adóalap módosító tételeket meghatározva) vezeti le. Innen ténylegesen is tálcán kínálkozik a közös és egységes EU társasági adómérték bevezetése, ami ha egyszer egységes EU fiskális politika lesz, akkor valószínűleg be is lesz vezetve. Kérdés, hogy mikor.
Lássuk be, hogy ha nem az EU geopolitikai és gazdasági érdekeit nézzük (amelyeket azért ne becsüljünk alá, mert benne ülünk), akkor ezek a szabályok legfőképpen és elsősorban a multinacionális cégek elszámolási és gazdálkodási gyakorlatát (valamint adminisztrációs terheit) egyszerűsítik le, és teszik számukra Európát vonzó célponttá. Másodsorban pedig eladhatóvá teszik az „átlátható” Európa képét, amely miatt a befektetők bizalma hosszútávon megtartható, és megint csak Európát (és benne Magyarországot) teszik vonzó célponttá. Láthatóvá válik, hogy a kkv-k ezekből az előnyökből nem sokat vesznek észre, ők kénytelenek továbbra is napi szinten megküzdeni a fennmaradásukért. A most elutasított CCCTB alapgondolata eleve egy duális rendszert valósítana meg első lépésben, tehát a kkv-k érdekei sem szenvednének csorbát, ugyanakkor ezzel teljesülne a fentebb kimondott célcsoport, a multinacionális vállalatok érdekeinek maximális figyelembevétele is.
Ennek kapcsán Soros György felhívta a figyelmet a kétsebességes Európa kialakulásának veszélyére, amely a tagállamok közötti megosztottságot, az EU politikai kohéziójának megtörését és az EU egységes fellépését veszélyezteti. Tehát ezen intézkedések oka alapvetően Európa - mint közös gazdasági térség - közös jövőjének és versenyképességének a megőrzése, amely úgy tűnik egy vissza nem térő alkalommá avanzsálja ezt a döntést, némi morális töltettel is kiegészítve. Látni kell azonban, hogy Európa és ezen belül az Európai Unió része vagyunk földrajzilag és politikailag is, amitől nem tudunk elvonatkoztatni. Ez jogokat is jelent, de kötelezettségeket is egyben. A függésünk és ráutaltságunk azonban akkor is fennmarad, ha különutas megoldást akarunk választani. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem lehet ne különutas megoldás, de biztosnak kell lennünk abban, hogy a külön út is biztosan ahhoz a célhoz vezet, amit kitűztünk, akkor is, ha előre nem látott veszélyekkel, (például természeti katasztrófákkal) kellene megküzdenünk.
A kérdés tehát összetett és ambivalens. Sommás véleményem az, hogy ezzel a döntéssel a magyar gazdaságpolitikai mozgástér hosszú távon beszűkülhet, amelynek elkerülése mindannyiunk érdeke. A kitűzött céljainkat talán más eszközrendszerrel is el lehetne érni, amelyhez olyan kormányzati kommunikációt (értsd marketingszöveget) kellene párosítani, amely segítené ezek „eladhatóságát”, és ezzel együtt azok megtartását, elkerülve a további irritációt és rossz nemzetközi sajtót. Fontos lenne az EU tagsággal járó közös intézkedésekben való részvételt, vagy legalább annak látszatát fenntartani (legalább morális okokból) és a kommunikációt ehhez igazítani. Ennek művelésében példát vehetünk néhány EU tagállamról. De az adórendszerünk versenyképességének megőrzésével együtt (aminek szükségességével az adószakmában mindenki és szélesebb körben a többség egyetért) az azon elérhető rövid távú versenyelőnyök oltárán ne áldozzuk fel a hosszú távúakat azzal, hogy renitensként kimaradunk a klubból, mert hosszú távra is a büntetőpadon találhatjuk magunkat. Magyarul az adok-kapok, avagy az adók-kapók játékban a gazdaságpolitikai mozgásteret nem szűkíteni, hanem bővíteni kellene Magyarország számára.
A szerző nemzetközi adószakértő, European Chamber of Commerce, Adóbizottsági Vezető
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.