"A legtöbb piaci elemző életében nem látott reformcsomagot"

Magyarországon nagyon régen nem volt gazdasági-költségvetési strukturális reform, a legtöbb piaci elemző felnőtt életében legalábbis biztosan nem. A Bokros-csomagtól a Bajnai-csomagig bezárólag az összes fiskális stabilizációs kísérlet változatlanul hagyta a magánszektor és a költségvetés kapcsolatát. Láthatóan nem is igen tudjuk, mit kezdjünk egy szerkezetátalakítási tervvel, amikor látunk egyet. Sokan úgy tekintenek a költségvetésre is, mint a monetáris politikára, s tollvonással végrehajtott intézkedéseket, azonnali eredményeket és összességében hasonló transzparenciát várnak el tőle. Így jelenhettek meg sorra az elmúlt két napban a szakavatott kommentárok, amelyek nem létező csomagról, számok és részletek hiányáról értekeznek.

A kormányzat kommunikációja is okolható, ha sokakban hiányérzet maradt a bejelentések után. A tájékoztató után kikerülő első – és ezúttal téves – elemzői értékelés mély nyomot hagy, amin csak nehéz munkával lehet azután javítani. Sajnos sikerült például elérni, hogy a csomag egyik fő kritikája az a tévedés lett, hogy túlzott növekedési várakozásokra alapoz. Az ilyen csomagok egyik rákfenéje a feltételezett makrogazdasági pálya, mivel a költségvetési tervek készítői az elmúlt évtizedben előszeretettel találtak extra bevételeket a növekedés felültervezésének eszközével. A hosszabb távú 4-6 százalékos bővülés reményének hangsúlyozása el is indította a szokásos reflexet, hogy „biztos megint felültervezték a növekedést”. Érdemes persze jelezni, hogy a szerkezeti reformok nem öncélúak, hanem a jövőbeli jólétünk előfeltételei, de ezt világosan el kellett volna különíteni attól, hogy maga a csomag egy konzervatív makropályára alapoz.

A választópolgároknak szánt hangzatos elnevezések nyomán terjedt el igen széles körben egy másik félreértés. Talán még mindig sokan gondolják, hogy a 2012 utánra tervezett 900 milliárdos megtakarításból 220 milliárd a nyugdíjpénztári vagyon utolsó fillérjeinek a feléléséből származik. Valójában a tervek szerint a bevételi oldalon keletkező 90, 220 és 220 milliárdos megtakarítást helyezik el az elkövetkező három évben egy „adósságcsökkentő alapban”, amely nem azonos a „nyugdíjreform- és adósságcsökkentő alappal”, így tehát valóban 900 milliárdot tervez megtakarítani a kormány. A bankadó meghosszabbítása egyértelműen a hitelességet romboló lépés, kis öröm az ürömben, hogy e három bevételoldali tétel összességében csak a csomag negyedét teszi ki, vagyis a kiadási oldal a vártnál hangsúlyosabb. És ami lényeg: ezek esetében a munkakínálatot növelő és a közjószágok keresletét csökkentő lépésekről, valódi, az ösztönzőkre ható változtatásokról van végre szó.

A kormányzati kommunikáció számára most a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy elmagyarázza, a részletszabályok hiánya nem a politikai elhatározás gyengeségéből, hanem a lépések strukturális jellegéből fakad. Éppen az lenne a gyanús, ha a szokásos fűnyíróelvű intézkedésekhez hasonlóan látszólag könnyen számszerűsíthető, végrehajtási kockázatoktól, konfliktusoktól mentes lépéseket helyeznének kilátásba szerkezeti reform címén. Bár egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy az egyes részterületekből remélhető megtakarítást mennyire konzervatívan becsülték, jó hír, hogy az egész program megcélzott mérete lehetővé tesz valamennyi elmaradást a viszonylag ambiciózus tervtől.

Arról, hogy e minőségileg új és jelentős méretű intézkedéscsomag kezdeti fogadtatása ennyire negatív, a küldő és a fogadó fél egyformán tehet. De talán az elemzők győzködése most már fölösleges is, és az volna célravezető, ha az Európai Bizottság szakértőit részletekbe menően sikerülne biztosítani arról, hogy a reformok hatására valóban tartósan csökkenő pályára állhat a magyar államadósság.
Így, hogy a katarzis elmaradt, csak a következetes végrehajtás és egy pozitív értékelés az EU-tól adhat hitelességet a programnak.

A szerző az Aegon Magyarország Befektetési Alapkezelő Zrt. kötvényüzletág-vezetője