Fukusima: nehezen zabolázzuk meg a nukleáris "fenevadat"

A valaha mért negyedik legerősebb földrengés eleinte csak egy volt a menetrendszerű katasztrófahírek között, ám rövid időn belül nyilvánvalóvá vált, hogy jóval többről van szó, mint a tavalyi tragikus haiti vagy chilei földrengések. Először a Fukusima 1 atomerőműblokkok cunami által sérült reaktorai adtak okot arra, hogy azt gondolhassuk, nem „csak” a tizenöt évvel ezelőtti kobei földrengés ismétlődött meg.

A reaktoroknál sorozatban bekövetkezett gázrobbanások újra emlékeztették a világot 1986 április–májusára, mikor a nemzetek szembesültek a történelem legsúlyosabb, békeidőben bekövetkezett atomkatasztrófájával. Ám a negyed évszázaddal ezelőtti csernobili baleset sokban különbözött a mostanitól: a fukusimai reaktorok megközelítőleg sem sérültek oly mértékben, mint a szabályosan szétrobbant csernobili négyes blokk; továbbá nem keletkezett – egyelőre – olyan tűz, mely a magasabb légkörbe juttathatta volna a japán erőműből származó, jóval kisebb szennyezést; mindezek mellett a lakosságot megközelítőleg sem érte olyan mértékű sugárszenynyezés, mint anno az ukránokat vagy fehéroroszokat.

Ám az elmúlt két hétben egy egészen más, sokkal ijesztőbb eseménysorozattal szembesülhettünk: a világ egyik technológiailag legfejlettebb országa, mely ráadásul egyben a legfegyelmezettebb társadalommal rendelkezik, rendkívül nehezen látszik megbirkózni a keletkezett szituációval. Az okok egy része érthető, ugyanis Japán történelme legsúlyosabb természeti csapása után kénytelen volt megküzdeni az eddigi legsúlyosabb ipari balesetével is. Így a meghozott döntések és intézkedések – főleg az első napokban – eme szempontok figyelembevételével mérlegelendők.

Mindezen tények ellenére súlyosak azok az aggályok is, melyek végigkísérték és kísérik a nukleáris katasztrófa elhárítására tett erőfeszítéseket. Ugyanis az első pillanatoktól kezdve tudható volt, hogy mi a legrosszabb forgatókönyv, amely bekövetkezhet, és ez alapján lehetett volna megtenni a szükséges lépéseket. Míg Csernobilban 1986 áprilisában öntudatlanul vezényelték az erőművet katasztrófába a reaktormérnökök, addig Fukusimában tudatos védelmi intézkedések mellett romlott a helyzet egyre inkább aggasztó mértékben.

A világ a hírcsatornák elé szegezve tehetetlenül szemlélte a sétát egy újabb katasztrófa felé. Ennek pszichológiai hatásai egyelőre felmérhetetlenek (ugyanis még korántsem tekinthető lezárt ügynek), de következményei már megjósolhatók.

A nemzetek azonnal és (az atomipar szempontjából) kíméletlenül reagáltak: Németország azonnal leállította hét legidősebb atomreaktorát három hónapra, felülvizsgálat céljából, annak ellenére, hogy egyik sem az a reaktortípus, amelyek Japánban pórul jártak. Kína pedig, mint a világ legnagyobb atomerőmű-megrendelője, felfüggesztette a további beszerzési tendereket. Tehát ma a nukleáris ipar visszakerült 1986-ba, csak éppen úgy, hogy papíron alig tehet róla. A fukusimai atomreaktorok ugyanis olyan földrengést éltek túl, melynek hatására kártyavár módjára illett volna összecsuklaniuk (konstrukciós maximumukból adódóan). Ezek után a rekordméretű cunamit is hellyel-közzel átvészelték, melytől minden jóérzésű nukleáris reaktor engedelmesen önmagába omlott volna.

Legvégül a reaktortartályok a mai napig ellenállnak a fellépő – olykor a tervezési értéküket kétszeresen is meghaladó – túlnyomásoknak.
Könnyen beláthatjuk, hogy általános nukleáris technológiai vagy konstrukciós hiányosságról beszélni jelen esetben botorság: ám egyáltalán nem az, ha azt szemléljük (a papírformán túl), hogy milyen rendkívüli nehézséggel vagyunk képesek megfékezni az elszabadulni látszó, több elemző által „fenevadnak” titulált erőműveket. Ugyanis rávilágít arra az egyszerű, de sokszor elfeledett tényre, miszerint a nukleáris áramtermelés rendkívül veszélyes játékká tud válni, még az olykor a légi közlekedéshez képest is zavarba ejtően kiváló baleseti statisztikája ellenére is.

A jövőbeli hatások pedig hatalmasak lesznek az energetika területén. A nemrégiben lezajlott amszterdami Gastech 2011 konferencián, ahol évről évre a világ földgáziparának elitje találkozik, máris jelentős gázkereslet-emelkedésről beszélnek. Ám például Észak-Afrikát szinte senki sem említi mint árbefolyásoló tényezőt, pedig a régió a top tízben van gázkitermelés szempontjából. Nem véletlenül, ugyanis Japán az egyik legnagyobb fosszilisenergia-importőr, ám egyben a harmadik a nukleáris alapú villamosenergia-termelés területén is. Így a kieső japán atomalapú áramtermelés helyére igen jó eséllyel az LNG (cseppfolyósítva szállított földgáz) lép be, amelyet gázmotoros erőművekben fognak elégetni, ugyanis ezeket lehet a legolcsóbban és leggyorsabban üzembe helyezni.

De a belépő japán földgázigény akár eltörpülhet azon növekedés mellett, amelyet Kína jelenthet a jövőben. Ugyanez elmondható az Egyesült Államokról, Németországról és más ipari nagyhatalmakról is, amennyiben lemondanak nukleárisenergia-felhasználási terveikről. Kivéve, ha nem csak egy közvélemény nyomására meghozott döntéssorozatot látunk, mint a Mexikói-öbölben tavaly történt olajszennyezés esetében, amikor Barack Obama amerikai elnök feloldotta az akkori események szorításában hozott fúráskorlátozási döntését. Egyvalami azonban teljes bizonyossággal kijelenthető: az atomerőmű-reneszánsz – ha volt egyáltalán ilyen – véget ért, és hosszú időnek kell eltelnie, mire új formájában visszatérhet. Magyarországnak pedig minden bizonnyal újra át kell gondolnia a paksi atomerőmű-beruházást, most már nem csak és kizárólag gazdaságossági szempontok alapján.