Magyar elnökség: félideji eredmény

Ha feltesszük a kérdést, mire lett kitalálva a féléves soros EU-elnökség, hamar kiderül, hogy elsősorban kiszámítható rotációt akartak az EU-tanácsi jogalkotási munka menedzseléséhez. Ez az a fórum, ahol a tagállamok különböző rangú képviselői félévente ülések ezreit tartják, a téma pedig nagyobbrészt különböző leendő „EU-törvények” megvitatása.

Horribilis – és legitimitásában állandóan megkérdőjelezett – brüsszeli apparátust kellene fenntartani, ha azt akarnák, hogy mindezért egy állandó fizetett stáb legyen felelős. Pusztán logikai alapon alternatíva lehetne, hogy valamely tagország lássa el a több száz munkacsoport, a nagyköveti meg a miniszteri ülések napi-heti gyakoriságú elnöklését, munkaanyagok előkészítését, kompromisszumok kihordását. De persze senki nem bízná tartósan egyetlen tagtársra az ügyek állandó kézben tartását (még ha ez döntéshozási jogosítvánnyal nem is jár). Maradt a rotáció, amikor is félévente mindig más tag politikai, diplomáciai és közigazgatási apparátusa veszi át a stafétát, hogy a rá eső hat hónapban menedzselje a brüsszeli ügyeket.

Évtizedekig ez volt a soros elnökségi munka lényege és a munkaterhek 90-95 százaléka is. A kormányfőknek például kezdetben alig akadt elnökségi dolguk, hiszen – szemben a mai gyakorlattal, amikor szinte kéthetente vannak csúcstalálkozók – akkor még csak félévente egy találkozót tartottak, azt is az elnökségi ciklus legvégén, annak zárásaként.

De ettől még a megelőző hat hónapban kőkemény elnökségi munka zajlott alacsonyabb, gyakorlati szinteken. Tény, hogy a lisszaboni szerződést megelőző 10-15 év változtatott a dolgok dinamikáján. Az egymást érő bővítési tárgyalások, de különösen a részben ezzel is összefüggő, átfogó belső reformok, egymást követő szerződésmódosítások sokkal gyakoribbá tették az ügyek állam- és kormányfői szintű megvitatását. E viták előkészítése, levezetése pedig 2010-ig szintén a soros elnökség dolga volt. Miként az ezzel párhuzamosan intézményesülő, új típusú külkapcsolati rendszerben is szaporodtak a rendszeres csúcstalálkozókat magában foglaló együttműködési, partneri, társulási és egyéb szerződések, amelyekben szintén a soros elnökség dolga volt a többiek nevében megszólalni. És mert egy kormányfői megnyilvánulás többnyire hírértékű valami, ez a funkció vált a legláthatóbbá, következésképpen a közvélekedés is leginkább ezzel azonosította az elnökség lényegét. Pedig az érdemi tartópillér továbbra is – ekkor is – a brüsszeli napi munka volt.

A lisszaboni szerződést megelőző vitákban a fentiek fényében merült fel, hogy az integrációs menedzsment és a külső reprezentálás jelentős mértékű eltolódása a csúcsszintre az elnökségi teendők újragondolását is kívánja. Nem titok, szerepe volt ebben annak is, hogy egy csapásra sok olyan ország is az EU teljes jogú tagja lett, amelyek súlya, felkészültsége, politikai elitjük befolyása, tapasztalata sokak szemében kérdésessé tette, vajon mennyire megbízható gazdái lehetnek az ügyek kezelésének. De még többet nyomott latban a hat hónaponkénti személycserék miatt a folyamatosság hiánya, illetve a soros kormányfőket egyre elviselhetetlenebb teherként maga alá gyűrő EU-teendők kiszélesedése.

Mindezen dilemmáknak lett eredménye az a szerződéses újítás, amely külön „főállású” vezetőt kreált az Európai Tanács ügyeinek a kezelésére, csakúgy, mint a csúcsszintű külső megszólalások elvégzésére.

Ezzel szerződéses alapon voltaképpen visszatértünk a 10-15 évvel ezelőtti klasszikus elnökségi helyzethez. Beleértve azt is, hogy ismét csak főként az számít, hogyan sáfárkodik fél évig a kezébe nyomott stafétabottal a napi tanácsi jogalkotási ügyeket menedzselő soros elnökség. Ebben is lehet maradandót alkotni és emlékezetesen használhatatlannak lenni. Mindenesetre újra leginkább ez szolgálhat a magyar fél év megítéléséhez is akár három, akár hat hónap után.