Stiglitz: Végre az IMF is felismerte az egyenlőtlenség problémáját

Több mint 13 évvel ezelőtt, az 1997-es hongkongi tanácskozásán a valutaalap kísérletet tett saját chartájának módosítására, hogy nagyobb mozgástere legyen a tagállamok tőkepiaci liberalizációjának kikényszerítésében. Ehhez rosszabb időpontot elképzelni sem lehetett volna: már érett a kelet-ázsiai pénzügyi válság, amelyet a korábbi tőkepiaci nyitás váltott ki, és éppen egy magas megtakarítási rátával jellemzett térségben, ahol ilyenre nem is lett volna igazán szükség.

A nyitásra irányuló nyomás akkor is a nyugati pénzügyi piacoktól és az őket oly készségesen kiszolgáló nyugati pénzügyminisztériumoktól eredt. A 2008-ban kirobbant globális pénzügyi válság elsődleges oka az Egyesült Államokban végrehajtott pénzügyi dereguláció volt, az ottani gazdasági trauma világszerte látott terjedését nagyban segítette a másutt kikényszerített pénzügyi és tőkepiaci liberalizáció. A válság azt is megmutatta, hogy a szabad, fékevesztett piac nem stabil és még csak nem is hatékony. A piacok emellett a helyes árak kialakításában sem tűntek ki (elég, ha az ingatlanpiaci fejleményekre gondolunk).

Izland arra szolgált bizonyítékkal, hogy tőkeforgalmi korlátozással a kis országok mérsékelni tudják a sokkhatásokat. Az amerikai Federal Reserve által végrehajtott mennyiségi enyhítés (eszközvásárlás) végképp elkerülhetetlenné tette a zabolázatlan piacok ideológiájának bukását. Miközben a feltörekvő piacokon boom volt tapasztalható, Amerikában és Európában általánossá vált a pangás, így teljesen világos, hogy az újonnan teremtett likviditás utat talál a felzárkózó térségek felé. Ennek láttán a beavatkozásoktól már csak ideológiai okok miatt is ódzkodó pénzügyminiszterek és jegybanki vezetők sorra döntöttek úgy, hogy nem maradt más választás, interveniálni kell a valuták erőteljes felértékelődésének megakadályozására.

Az IMF az utóbbi időben áldását adta az ilyen beavatkozásokhoz, óvatosságból azonban azt ajánlotta, hogy csak végső esetben folyamodjanak ezen eszközökhöz. Teszi ezt akkor, amikor már régen meg kellett volna tanulnunk, hogy a piac regulálására szükség van, főleg a különösen veszélyes, országok közötti tőkeáramlás területén. Az ilyen szabályozást minden olyan rendszer kulcselemévé kell tenni, amellyel a pénzügyi stabilitást kellene szavatolni. Ha pedig ilyen eszközökhöz csak „végső soron” folyamodunk, az biztos recept a folytatódó instabilitásra. A tőkeforgalmi számla menedzselésére számos eszköz áll rendelkezésre, és legjobb, ha a kormányok ezek kombinációját alkalmazzák.

Előfordulhat, hogy ezek nem teljesen hatékonyak, ennek ellenére célszerűbb azokat igénybe venni annál, mint ha nem tennénk semmit.
Az előbbieknél is nagyobb változást jelez az, hogy az IMF felismerte az összefüggést az egyenlőtlenség és az instabilitás között. A legutóbbi válsághoz az is hozzájárult, hogy Amerika az alacsony kamatok és a laza szabályozás révén egy olyan gazdaságot próbált megerősíteni, amelyet a nagymértékű egyenlőtlenség legyengített. A valóságban mindkét eszköz oda vezetett, hogy sokan adósodtak el a lehetőségeiknél jóval nagyobb mértékben, a felhalmozott adóssághegyek leépítése pedig éveket fog igénybe venni.

A legutóbbi válság azt a dogmát is kikezdte, amely szerint a rugalmatlan munkaerőpiacot kell okolni a nagyarányú munkanélküliségért. Most ugyanis a különlegesen rugalmas bérrendszert alkalmazó országok – például az USA – sokkal rosszabbul szerepeltek, mint az észak-európai államok, beleértve Németországot is. A bérek csökkenése nyomán ugyanis a dolgozók nehezebben tudják törleszteni a tartozásaikat, emiatt az ingatlanpiaci problémák még súlyosabbá válnak, a fogyasztás nyomott marad, miközben egy tartós fellendülést már nem lehet újabb adósságbuborék révén elindítani.

Amerikában az egyenlőtlenség már a legutóbbi nagy receszszió előtt is óriási méreteket öltött, a válság menedzselésének módja pedig tovább fokozta a jövedelmi eltéréseket, és ez még vontatottabbá tette a kilábalást. Mindezzel Amerika szemlátomást rálépett a „japán betegség” saját változatához vezető útra.

Az adott dilemmákból természetesen van kiút: meg kell erősíteni a kollektív tárgyalások rendszerét, újra kell strukturálni a jelzáloghiteleket, a bankokat pedig a korbács és a kockacukor kombinált alkalmazásával szükséges rávezetni a hitelezések újrakezdésére. Át kell alakítani az adópolitikát és a kiadások rendszerét, a gazdaságot ugyanakkor hosszú távra szóló beruházási programokkal kellene ösztönözni, kiegészítve mindezt olyan szociális politikai lépésekkel, amelyek révén mindenkit esélyhez lehet juttatni. Ahogy a dolgok állnak, az összes jövedelem mintegy negyede, a gazdagságnak nagyjából a 40 százaléka a társadalom legfelső 1 százalékáé az USA-ban. Emiatt az Egyesült Államok ma sokkal kevésbé tekinthető a lehetőségek országának, mint a „régi” Európa.

A progresszív erők számára ezek a lesújtó tények állandó frusztráció és jogos indulatok forrását képezik. Ami mindebben új, hogy a kórushoz az IMF is csatlakozott. Strauss-Kahn legutóbb a Brookings Institution előtt tartott egyik beszédében úgy fogalmazott: „Végső soron a foglalkoztatás és a méltányosság egyaránt építőkövei a gazdaságnak és a prosperitásnak, a politikai stabilitásnak és a békének. Ez az IMF mandátumának a lényege, ezért munkája középpontjába kell helyezni.”
Strauss-Kahn az IMF éles eszű vezetőjének bizonyult. Azt pedig csak őszintén remélhetjük, hogy a kormányok és a pénzügyi piacok megszívlelik a szavait.