Elveszett egy évtized

Makroszinten a magyar gazdasági folyamatok elemzése hónapok óta kevés újdonságot mutat – ha valami meglepő, az a makacsul fennálló változatlanság a növekedés szerkezeti jellemzőiben. Gazdaságunk duális jellege ma szembeszökőbb, mint valaha: miközben a feldolgozóipar exportorientált ágazatai immár egy éve ismét a prosperálás jeleit mutatják, a belföldi keresleti folyamatoktól függő szektorok jellemzően tovább zsugorodnak, szerencsésebb esetben stagnálnak. A német gazdaság dinamikus növekedéséből táplálkozva szárnyal az export, és a visszafogott import miatt lassan elfogynak a jelzők a gazdasági szaksajtóból („mega”, „giga”, „historikus”) a hónapról hónapra növekvő exporttöbblet nagyságának jellemzésére. Nem kérdéses: rövid távon, azaz idén és jövőre, ilyen gazdasági szerkezetben is elérhető 3 százalék körüli növekedés. Makrogazdasági értelemben azonban ez el is várható, és a 2000-es évtized elhúzódó magyar költségvetési válsága, illetve az évtized második felében megélt világgazdasági válság negatív hatásainak korrekciójaként – Jánossy Ferenc népszerű kifejezését kölcsönözve: egyfajta helyreállítási periódusként – fogható fel. A mértékadó gazdaságkutatók és elemzők konszenzusa alapján 2012 végéig a feldolgozóipar, illetve a GDP már valószínűleg eléri a 2008-as szintet, a belföldi kereslet mutatói viszont még jelentősen elmaradnak ettől: a magánfogyasztásban, illetve a beruházásoknál csupán a 2003–2004-ben megfigyelt teljesítményét éri majd el a magyar gazdaság. Valóban elveszett évtizedről beszélhetünk tehát, ezt a fogyasztási és beruházási mutatóknál is jobban érzékelteti a munkaerő-piaci folyamatok alakulása. A munkanélküliség nagy valószínűséggel még jövőre is a két számjegyű tartományban marad, miközben a foglalkoztatás aligha éri el a tíz évvel korábbi szintet.

A munkaerőpiac dimenzióiban különösen fontos számunkra a gazdasági növekedés szerkezete, amely e tekintetben kedvezőtlen. Természetesen a legkevésbé sem kívánom kétségbe vonni az exportorientált gépipari cégeknek a magyar gazdaságra gyakorolt jótékony hatását – nélkülük még a mai jövedelmi és foglalkoztatási színvonaltól is messze elmaradó mutatókat produkálnánk. A szerkezeti gond inkább a hazai kereslettől függő szektorok kirívó gyengeségében érhető tetten. Ráadásul a legfrissebb, vagyis az idei első negyedévre vonatkozó beruházási statisztikák azt mutatják, hogy miközben a feldolgozóipari beruházások közel 40 százalékkal nőttek, addig a belső fogyasztásra épülő ágazatok beruházásaiban a tavalyi negatív tendencia folytatódott. Egyelőre nemcsak az építőipar és az ingatlanügyletek, de a kereskedelem, a szállítás és a vendéglátás területén, valamint az infokommunikációs, illetve a szakmai-tudományos szolgáltató vállalkozásoknál is csökkennek a beruházások. Persze valószínű, hogy a helyreállítási periódusban – inkább előbb, mint utóbb, vélhetően még az idei évben – elérjük a gödör alját, és ezt követően végre a piaci szolgáltató ágazatokban, illetve az építőiparban is nőnek a beruházások, amelyet majd a termelés és (némi késéssel) a foglalkoztatás érdemi bővülése is követ. Ahhoz azonban, hogy ez tartós, stabil növekedést alapozzon meg, a hazai gazdasági szereplők jövőbe vetett bizalmának is helyre kell állnia. A jelek arra utalnak, hogy az utóbbi hónapokban nemcsak a nemzetközi pénzpiacokon javult Magyarország megítélése, de az exportorientált feldolgozóipari vállalkozások is viszonylag derűsnek látják a magyar gazdaság kilátásait.

A hazai közvélemény, a lakosság és a vállalkozások meggyőzése azonban lényegesen nehezebb feladatnak tűnik – ehhez nem csupán gazdasági értelemben hatékony kormányzás, de a bizalmi viszonyok általános javulása is elengedhetetlen.