Így okoz kárt a nemzeti versenyképességet célzó politika

A gazdasági növekedést – még a hagyományosan exportvezérelt gazdaságokban is – inkább a termelékenység bővülése viszi előre, nem pedig a globális piacok egyre nagyobb részének a megszerzése. Az importot természetesen a kivitel révén lehet finanszírozni, ha azonban a kereskedelmi versenyképességre összpontosítunk, akkor elvonjuk a figyelmet Európa egyik alapvető problémájáról: a termelékenység alacsony ütemű növekedéséről. Ez pedig a külgazdasági többleteket felhalmozó országok körében ugyanolyan komoly probléma, mint deficites államokban.

A politikusok azt viszonylag könnyen fel tudják fogni, hogy a gazdasági bővülést a feldolgozott termékek globális piacain elérhető részesedésért folytatott harc határozza meg, és ezt a felismerést viszonylag könnyen kommunikálják a választóik felé. A külső többleteket felmutató gazdaságokat általában „versenyképesnek” nyilvánítják, tekintet nélkül a gazdasági növekedésük vagy a termelékenységük alakulására. A kereskedelmi mérlegre úgy tekintenek, mint egy ország fő mutatójára, mintha csak valamely cégről lenne szó. A valóságban azonban a kettőnek alig van köze egymáshoz. A kereskedelmi mérleg egyszerűen a beruházások és a belföldi megtakarítások különbözetét jelenti, vagy általánosabban véve az összesített kiadások és a teljes kibocsátás eltérését.

A nemzeti versenyképesség ügyét megszállottan követő kormányok nagy valószínűséggel folytatnak káros gazdaságpolitikát. Ha a gazdasági növekedésre úgy tekintenek, mint amely függ a kivitel költségszintjének a versenyképességétől, akkor a kormányok olyan dolgokra összpontosítanak, amelyek fontosak az exportőröknek, de nem a gazdaság egészének. Így például olyan munkaerő-piaci politikát erőltethetnek, amellyel tartósan nyomás alatt lehet tartani a bérszínvonal növekedését, és amellyel a bérektől a tőke irányába mutató jövedelem-újraelosztást hajthatnak végre, jelentősen tágítva a jövedelemkülönbségeket.

A fentiek alapján a magánfogyasztás fellendülésének legnagyobb akadályává lépett elő, hogy szinte minden EU-tagállamban következetesen csökkent a bérhányad a nemzeti jövedelmen belül az utóbbi tíz évben. Ha pedig a folyamat másik részét nézzük, akkor látnunk kell, hogy a vállalati profitok súlyának a nemzeti jövedelmen belüli, meredek emelkedése nem vezetett a beruházások robbanásszerű növekedéséhez.

Ebben nincs semmi meglepő. Valamely cég csökkentheti a béreket anélkül, hogy ezzel aláásná az általa előállított termékek vagy szolgáltatások iránti keresletet. Ha azonban a béreket egyidejűleg csökkenti minden vállalat, akkor gyengül az összkereslet, ami már aláássa a cégek beruházási hajlandóságát, ez pedig egy következő lépésben viszszafogja a termelékenység növekedését. Röviden: nem teremthető fenntartható gazdasági bővülés akkor, ha csökkentik a nemzeti jövedelmen belül a bérek hányadát, ha elfogadják az egyenlőtlenség szakadatlan fokozódását, miközben felfuttatják a vállalati profitoknak a nemzeti jövedelmen belüli arányát. Márpedig éppen az utóbbi folyamatok mennek végbe, amikor a kormányok azt hiszik, hogy a gazdaság akkor üdvözül, ha az exportpiacok egyre nagyobb hányadát sikerül megszerezni.

Ez így nem működik, mert nagyon erős korreláció mutatható ki a munkaerő fokozódó termelékenysége és a gazdasági növekedés között. Sajnos azonban éppen a termelékenység bővülési üteme lassult kontinensszerte, mégpedig az 1970-es években kimutatott évenkénti 3,5 százalékos rátáról a 2000 óta megfigyelhető alig egy százalékra. Ez a gyengélkedés egyaránt jellemzi az euróövezeti mag tagországait és a zavaros helyzetben lévő periferiális államokat.

A kormányoknak EU-szerte a termelékenység javítására kellene összpontosítaniuk, mégpedig nem csak a nemzetközi versenynek leginkább kitett szektorokban, mint amilyen a feldolgozóipar. A fókuszt olyan, a nemzetközi kereskedelembe kevésbé bevonható ágazatokra is ki kell terjeszteni, mint amilyen a szolgáltatás, amely immár a gazdasági tevékenység kétharmadát képviseli. Ha ez utóbbi területen nem lesz komolyabb termelékenységjavulás, akkor a gazdasági növekedés összességében is elérhetetlen marad.

Miért ilyen rossz Európa teljesítménye a termelékenység terén? Egyrészt elégtelen a készségek és a képzettség szintje, ezt tovább súlyosbítja az elkényelmesedettség. Egyes országok – például a skandináv államok és Hollandia – jó példával járnak elöl, másutt azonban vegyes a kép. Németországban jó a szakképzés, Nagy-Britanniának az átlagnál nagyobb hányad jutott a kiemelkedő egyetemekből, Franciaországban kiváló a műszaki oktatás. A többiek – főleg délen – gyatra teljesítményt nyújtanak a legtöbb területen.

A második probléma a verseny elégtelensége. A legtöbb szektorban mindenütt védik a beágyazódott cégeket, ezt azzal igazolják, hogy őrzik a „társadalmi igazságosságot” és a „nemzeti bajnoknak” számító vállalatok pozícióit. Mindezzel azonban csak a járadékvadászatot ösztönzik, azt, hogy a társadalom valamely csoportja a munkájáért aránytalanul nagy javadalmazást tudjon kipréselni. Ahol ez a tendencia a legerősebb, ott a leggyengébb a termelékenység.

Európa gazdasági növekedési kilátásai meglehetősen gyengék, ennek azonban alig van köze ahhoz, ami máshol történik. Az európai vezetők különösen hoszszú és súlyos feladatnak fogják találni az oktatás és a képzés javítását, az eddig védett piacok megnyitását. Ha azonban ilyen reformokat hajtanak végre, akkor – ellentétben a versenyképességre irányuló megszállottsággal – ráléphetnek a tartós bővülés útjára.