Ők már rájöttek: az osztogató állam csökkenti a munkakedvet

Harper diadala nem sokkal követte azokat a jó eredményeket, amelyeket az Egyesült Államokban a republikánusok értek el a legutóbbi időközi választásokon. Az USA-ban a kampány nagyrészt a kormány jogköréről és a kiadások méretéről szólt, amelyet a legutóbbi válság idején alaposan kiterjesztettek. Nagy-Britanniában David Cameron miniszterelnök koalíciós kormány élén áll (mint Harper a legutóbbi időkig), győzelmét ő is a jóléti állam túlzásainak visszaszorítására tett ígéretekkel érte el.

A sorban Nicolas Sarkozy francia elnök következhet. Az adók és a jóléti juttatások szintje Franciaországban magasabb, mint akár Nagy-Britanniában, akár Kanadában vagy az Egyesült Államokban. Sarkozy tett ugyan néhány kísérletet a célzott járandóságok visszaszorítására, összességében azonban sokkal szerényebb reformokkal büszkélkedhet, mint akár Harper, akár Cameron, hogy Ronald Reagan és Margaret Thatcher nyolcvanas évekbeli látványos intézkedéseit ne is említsük.

Egyesek érvelése szerint a hivatalba lépő kormányokra váró gazdasági problémák mindenütt oly nagyok, hogy kódolt a bukás a legközelebbi választásokon, tekintet nélkül a követett ideológiára. Ezt azonban Harper választási sikere cáfolni látszik. A kanadai kormányfő már az előző ciklusban is erőteljesen csökkentette a forgalmi és a vállalati adót (amely ma jócskán az USA szintje alatt van), és – Cameronhoz hasonlóan – gyorsabb fiskális konszolidációra törekszik, mint teszi azt Washingtonban Barack Obama amerikai elnök.

Az említett választások potenciális jelentőségét részben a recesszióval és a pénzügyi válsággal, részben a rájuk adott kormányzati válasszal összefüggésben kell értelmezni. Egyidejűleg azonban az említett államok jóléti rendszerének a fejlődését is elemezni kell. E tekintetben pedig a következő trendek bogozhatók ki:

- mindegyikükben jelentősen növekedett a kormánykiadásoknak a GDP-hez viszonyított súlya;

- minden országban önmagában is jelentősen növekedtek a közkiadások az utóbbi években, különösen az USA-ban és Nagy-Britanniában;

- az említettek közül Franciaországban a legnagyobb a kormányzati kiadásoknak a GDP-hez viszonyított súlya – az OECD-statisztikák szerint jóval több mint 50 százalék –, és már évtizedek óta szakadatlanul növekszik;

- a GDP-arányos állami újraelosztás az USA-ban a legalacsonyabb, bár 2000 után a kiadások robbanásszerűen emelkedtek, főleg George W. Bush háborús költekezése és Obama szociális programjai nyomán;

- ha azt vizsgáljuk, hogy 2000 óta milyen mértékben emelkedett a közkiadásoknak a GDP-hez viszonyított aránya, akkor a legkisebb növekményt Kanada esetében látjuk;

- mind Kanadában, mind Nagy-Britanniában voltak időszakok, amikor látványosan csökkent a központosított jövedelmek hányada – a briteknél 1980 és 1990 között (a „thatcheri forradalom” idején) az arány négy százalékponttal esett, majd később tovább csökkent, egészen 2000. évig

– Kanada esetében az arány a válság előtti időszakban a 45 százalék körüli szintről mintegy 40 százalékra esett;

- az Egyesült Államokban a „reagani forradalom” idején megállt a nem védelmi célú kiadások korábbi, folyamatos növekedése.
Nézzük ezek után, miként alakult az egy főre jutó GDP. A négy állam rangsora e tekintetben éppen ellenkezője volt annak, mint amit az állam által központosított kiadási hányad alakulása mutat: az élen állt az USA, őt követte Kanada, Nagy-Britannia, majd Franciaország. (Az irányzat 2009-ben és a válságot megelőző időben egyaránt érvényesült.) Az egyszerű korrelációs együttható –0,9 volt.

A választók tehát szemlátomást rájöttek valamilyen fontos összefüggésre. Igaz, hogy a korreláció még nem igazol teljes ok-okozati kapcsolatot, mert a jóléti kiadások mértékén, összetételén és természetén (illetve az adók és az adósságok súlyán) kívül temérdek tényező lehet hatással a gazdaság teljesítményére. Emellett a kormányok számos szolgáltatást nyújtanak, a védelemtől kezdve az igazságszolgáltatáson keresztül egészen a szociális védőhálóig, ezekre szükség van a gazdaság és a társadalom sikeres működtetéséhez. Az azonban egyértelmű, hogy a jóléti állam – a magas adók és a felduzzasztott jövedelemtranszfer révén – erodálja a munkára, a megtakarításra, illetve a befektetésre irányuló ösztönzöttséget, ami egyúttal erősen hátráltatja a gazdasági növekedést.

Egy ilyen egyszerű elemzés is jól mutatja a dinamizmus és a biztonság, vagy a növekedés és az újraelosztás közötti, egymás rovására érvényesülő kölcsönhatást. Az Egyesült Államok Franciaországgal szembeni – jelenlegi 40 százalékos – előnye az egy főre jutó jövedelemben 1980-ban még csak 20 százalék volt. Ugyanebben az időszakban a GDP-hez viszonyított állami kiadási hányad – a legutóbbi időszakig – nagyjából állandó volt Amerikában, miközben Franciaországban jelentősen bővült. Franciaországban az egy főre jutó GDP reálértéken számolva 1980-ban még meghaladta a britekét, akik 2000-ben lehagyták a franciákat, 2007-re pedig már mintegy 10 százalékkal múlták őket felül. Ezek a változások egy egész generációnyi gazdasági haladás különbségét tükrözik.

Az állami kiadások ellenőrzése, megreformálása és visszafogása a gazdasági haladás kulcsfontosságú előfeltétele. Azt csak az idő mutatja majd meg, hogy a legutóbbi brit, amerikai és kanadai választási eredmények vajon tartós visszalépést jelentenek-e a jóléti állam korábbi kiterjesztésével szemben, vagy esetleg csak átmeneti korrekciónak számítanak. Ha azonban összevetjük az USA, Kanada, Nagy-Britannia és Franciaország teljesítményét, látjuk, hogy a tét óriási.