Semmelweis-terv - Az elképzelés jó, de hol van a pénz?
Eddig hiányzott a gyógyítóágazatból az egészségszervezési funkció, amelyet a Semmelweis-terv be kíván vezetni. Ennek kapcsán két kérdést érdemes megvizsgálni: szükség van-e erre a funkcióra, és van-e olyan szereplő a jelenlegi rendszerben, aki ezt el tudná látni?
Az egészség-, az ellátásszervezés egyfajta koordinatív feladatként értelmezhető, ahol az egyes gyógyítási szintek és szereplők közötti betegutak racionalizálása, az intézményi erőforrások integrált hasznosítása történik. A szervezési feladat a hatékonyság fokozásában, az eredményesség növelésében és nem utolsósorban a betegelégedettség erősítésében egyaránt szerepet játszhat. A centralizációs-decentralizációs törekvések során a térségi szint egyfajta köztes útként is felfogható, ahol a gyógyító feladat és kompetencia meghatározott koncentrációja megtörténhet. Vagyis kialakul a célok és eszközök közötti összhang, tehát kijelenthető, szükség van az egészségszervezési funkcióra.
A jelenlegi egészségügyi rendszer meghatározó szereplői – az egészségügyi kormányzat, a Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézet és a hozzá tartozó szakmai szervezetek, a regionális egészségügyi tanácsok, az egyetemi klinikák, az országos intézetek, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) – a rendszerváltozást követő két évtizedben különböző kompetenciákkal rendelkeztek, de egészségszervezési jellegű feladatokat nem láttak el.
Elvileg az OEP – feladatkörének és forrásainak bővítésével – elláthatna egészségszervezési tevékenységeket, ez esetben azonban a finanszírozói és bizonyos működtetői-fenntartói feladatok keverednének, és ez nem lenne szerencsés. A meghatározó egészségügyi szolgáltatók, például az egyetemi klinikai központok is szóba jöhetnek térségi egészségszervezőként, ez azonban az esetleges részrehajlás vélelmezése miatt problémás, és még korrekt működés esetén is jelentős támadási felületet eredményezhet. Tekintettel az állam meghatározó szerepére az egészségügyi rendszer finanszírozásában, reális elvárásnak tűnik, hogy az állam beleszólást kíván a rendszer működésébe, méghozzá az általa felügyelt intézményeken keresztül.
Az egészségszervezési rendszer felépítése és működtetése megfelelő jogszabályi környezet kialakítása nélkül azonban nem lehet sikeres. Ezért a létrehozandó térségi egészségszervezési központok, illetve az országos központ számára megfelelő jogosítványokat kell biztosítani.
Kritikus pontnak tűnik az OEP és az egészségszervezési intézményrendszer közötti kapcsolat, nevezetesen az, hogyan sikerül a finanszírozáspolitikát beépíteni az egészségszervezés rendszerébe. Ezért célszerű valamilyen formában összehangolni az egészségszervezési feladatokat az egészségpénztár szolgáltatásvásárlói funkciójával.
Az állami szerepvállalás erősítésének szándéka feltétlenül üdvözítő törekvés. Azt azonban el kell mondani, hogy az a metódus, ahogy az állam (a központi kormányzat) az elmúlt években – különösen 2006 és 2010 között – ellátta tulajdonosi-fenntartói kötelezettségeit, a jövőben nem járható út. A már létező állami egészségügyi intézményrendszer számára is szükség van tényleges, gyakorlati és rendszeres fenntartói feladatokat ellátó szervezetre. A korábbi évek egészségügyi reformintézkedései során láttuk, hogy azok leggyakrabban egyenlők voltak a forráskivonással. A Semmelweis-terv és benne az egészségszervezési koncepció kapcsán ezért célszerű figyelni arra, és elfogadni, hogy az átalakítások források nélkül nehezen megvalósíthatók.
Számos előnye mellett azonban az egészségszervezési intézményrendszer nem csodafegyver, és nem oldja meg a gyógyítóágazat valamennyi problémáját. A humánerőforrás-krízis, a források szűkössége olyan égető probléma, amely határozott és sürgős intézkedéseket igényel.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.