Guru: Közel a korábban elképzelhetetlen végjáték az eurózónában

Nos, igen is, meg nem is, ami jelzi a modern kori jegybankolás zavarba ejtő realitásait és az összezavarodott euróövezet végjátszmáját.

A tengerhajózásból merített analógiával képzeljük el, hogy egy roppant mozgékony parti őrhajót hívnak ki egy süllyedő csónak megmentésére. Amint az akció elkezdődik, kiderül, hogy két másik, nagyobb hajó is segítséget kér. A parti őrnaszád kapitánya őket is megmenti, de csak miután biztosítékot kap arra, hogy egy nagyobb mentőhajó is érkezik. A parti őrség hajója megtelik, személyzetének az összezsúfolt, nyugtalan utasokkal kell foglalkoznia. Amint a tenger viharosabbá válik, a parti őrség kapitánya – a tisztjei sürgetésére – ismét segítséget kér a nagyobb hajótól, ez utóbbi azonban szemlátomást valamilyen zavaros küldetéstudat túszává válik, és nem érzékeli a helyzet sürgősségét. Az utasok egy ideig abban reménykednek, hogy a nagy hajó megmenti őket. Egyúttal azonban félnek, hogy talán mégsem jön a segítségükre. Aztán úrrá lesz a kétely, hogy a mentőhajó személyzete vajon nem kényszerül-e egy addig elképzelhetetlen lépésre: valakit a tengerbe kell dobni, hogy a többiek megmeneküljenek.

Dióhéjban ez a helyzet jellemzi az EKB-t, amely már közel 100 milliárd euró összegben vásárolt a periferiális államok kötvényeiből, és további jelentős tételek átvételére vállalt kötelezettséget. Kevésbé látható módon ezen összegek többszöröséért vett át kötvényeket a repoműveletek keretében a bankoktól, „ideiglenesen és visszafordíthatóan” likviditáshoz juttatva azokat.

Mondjuk ki világosan: annak idején, 2009-ben az EKB nem tett közzé egyértelmű nyilatkozatot arról, hogy Görögország nemcsak egyszerű likviditáshiánnyal küzd, hanem fizetésképtelen. Magam úgy érzem, hogy akkor az intézmény szerette volna elkerülni az euróövezet egészét fenyegető járulékos károkat. Az EKB akkor a halogatásra játszott, abban a reményben, hogy az euróövezet legsebezhetőbb tagjai időközben meg tudják erősíteni a védelmüket a görög járvánnyal szemben. Az intézmény ebben az értelemben túlságosan bizakodó volt, mert azt hitte, hogy a periféria államai – a gyatra növekedési kilátásaik és az általában gyenge versenyképességük ellenére – szigorú fiskális megszorításokhoz folyamodnak. Az EKB arra is számított, hogy az euróövezet magországai tehermentesítik a mentőakciók súlyának nagyobb része alól.

Míg azonban az EKB képes határtalan türelmet tanúsítani, a világ többi része nem. A piacok megértették, hogy az EKB nem helyettesíthet vég nélkül más kormányzati intézményeket, ezért időről időre kérdésessé tették a központi bank áthidaló stratégiáját. Ha pedig más ügynökségek nem sietnek a segítségére, akkor az EKB korábban példátlan lépései a semmibe vezető hidakká válnak. Tekintsünk bármiképpen a kialakult helyzetre, az EKB – és vele együtt Európa – egy végjátékra kényszerül, amelynek három, korábban elképzelhetetlen kimenetele lehet. Ez a végjáték heteken vagy hónapokon belül végbemegy, nem pedig negyedévek vagy évek során.

Az első alternatíva az euróövezet rendezetlen szétesése lenne. Ezt csak a káosz szerelmesei kívánják, ugyanakkor valós lehetőség is, ha a magországok gazdaságai továbbra is halogatják a beavatkozást, ha a periferiális államok feladják a fiskális reform-erőfeszítéseiket, és ha a társadalmak nem tolerálják a gazdasági stagnálást, a növekvő munkanélküliséget és a költségvetési megszorításokat.

A második változat – amelyet számos politikatudós és látnok támogat – nagyobb fokú fiskális uniót irányozna elő. Ez nyersen fogalmazva azt jelentené, hogy Németországnak azt kellene tennie az övezet többi tagállamával, amit tett a keleti német tartományokkal: további, hoszszú évekre kellene vaskos csekkeket kiállítania. Cserébe viszont elvárhatná a kedvezményezett államok gazdasági kormányzásának megreformálását és néhány fiskális kiváltságának feladását.

A harmadik – inkább csak néhány közgazdász által támogatott – kifejlet részeként kisebb, gazdaságilag koherens euróövezetet kellene kialakítani, amelyben a mag- és ahhoz közel álló országok vennének részt, egy szorosabb, fiskális unió keretében, erősebb védelmet kialakítva a pénzügyi válságjelenségek járványos terjedésével szemben. E folyamat részeként például két-három periferiális ország is átmenetileg kiválhatna az euróöve-zetből, amelyek eszköztára így bővülhetne a gazdasági bizonytalanság, a hatalmas adósságállomány és versenyképesség hiányának kezeléséhez.

Bár a végjáték közel van, azt nem lehet megjósolni, hogy melyik variáns jut érvényre. Az ugyanis olyan döntéseken múlik majd, amelyeket alacsony támogatottságú politikusok hoznak, zajos ellenzékkel és elégtelen koordinációval. A végrehajtás korántsem lesz automatikus, ez erősen próbára teszi az érintett kormányok és intézmények eltökéltségét.
Nekem valami azt súgja, hogy a politikusok a fokozottabb fiskális unió egy gyengébb variánsa mellett fognak kikötni, de ezt nem tudják végrehajtani az euróövezet ma ismert keretei között. Egy jelentős ingadozás után egy szűkebb, de robusztus valutaunió áll elő, ennek révén viszont elkerülhető lesz az euró bukása.

Akárhogy tekintünk is a lehetséges változatokra, a közelgő végjáték nem lesz sem egyszerű, sem rendezett. Ha az EKB mindezt már az adósságválság kezdetekor világosan látta volna, akkor nyilván ellenállást tanúsít a mérlegét és a hírnevét érintő súlyos kockázatok vállalásával szemben. Mindent természetesen nem tudott volna másként csinálni, ahogy a bevezető példában szereplő, mozgékony mentőhajó számára sem adatott meg az a választás, hogy a biztonságos kikötőben maradjon.