A fő gond, hogy az európai politikusoknak nincs fantáziája

A demokráciák notóriusan gyengék, ha olyan alkukat kell produkálniuk, amelyek középtávnál hosszabb politikai kötelezettségvállalást tennének szükségessé. Ennek következményei felnagyították a válságot, és ködössé tették a kivezető utat.

Tekintsünk például az Egyesült Államokra, ahol a politikusok arról vitatkoznak, miként kellene megelőzni a W alakú recesszió második visszaesését, miként lehetne reaktiválni a gazdaságot, és miként csökkenthetnék a munkanélküliséget, amely beragadt a 9 százalékos szint felett. Az amerikai gazdaságnak rövid távon szüksége van a fiskális ösztönzés második fordulójára, hogy kompenzálni lehessen a magánkereslet alacsony szintjét.

Ezzel együtt elengedhetetlen egy hiteles, hosszú távra szóló fiskális konszolidációs program kimunkálása. Legyen bármennyire kifinomult ez a „költs most, fogj vissza később” megközelítés, a végrehajtását szemlátomást lehetetlenné teszi, hogy
hiányzik egy mechanizmus, amellyel Barack Obama elnök
hitelesen elkötelezhetné magát vagy valamely későbbi kormányzatot a fiskális megszorítások mellett. Emiatt bármely ösztönző csomagnak a puszta említése egyenlő lenne azzal a felhívással, hogy a jobboldal a „fiskális felelőtlenség” vádjával csapjon le a demokrata kormányzatra. Ennek eredménye a mostani fiskális politika, amely inkább súlyosbítja, semmint enyhíti Amerika gazdasági bajait.

Európában a probléma még kiélezettebb. Azért, hogy megnyerjék a pénzügyi piacok bizalmát, egyik országot a másik után kényszerítik kontraproduktív gazdaságpolitikai szigor követésére, ami egyébként a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Központi Bank támogatásának az ára. A kemény fiskális megszorításokkal, a privatizá-cióval és egyéb szerkezeti reformokkal – amilyeneket például Görögországnak vállalnia kellett – még nagyobb munkanélküliséget és mélyebb recessziót kockáztatnak. A változatlanul magas hozamfelárak egyik oka márpedig éppen az, hogy a bajba került európai államok növekedési kilátásai oly gyengék.

Egy lehetséges megoldás körvonalait itt sem nehéz meglátni. Az euróövezet erősebb államainak lehetővé kellene tenniük a hozamfelárak szűkítését, mégpedig úgy, hogy garantálják az újonnan képződő adósságot, például eurókötvények kibocsátásával. A leginkább eladósodott államoknak cserébe többéves programot kellene vállalniuk intézményeik átszervezésére és a versenyképességük javítására. Mindezek olyan reformok, amelyek csak középtávon túl hozhatnak eredményt. Ehhez hiteles kötelezettségvállalásra lenne szükség, amely egy jövőbeni akciót ígér valami mostaniért cserébe. Érthető, ha a német politikusok és szavazóik kételkednek abban, vajon lehet-e a jövőbeni görög, ír vagy portugál politikusokra számítani a mostaniak által vállalandó kötelezettségek betartásában. Itt van az az áthághatatlan akadály, amely miatt az euróövezet megreked a hatalmas adósságok és a megszorítások ördögi körében.

Ha jövőbeni politikusoktól kell kötelezettséget kicsikarni, akkor a demokráciák gyakran delegálják a döntéshozatalt kvázi független testületekre, amelyek vezetői a napi politikától elszigetelve cselekszenek. Erre a független jegybankok szolgálnak leginkább példával. Ha a monetáris politika irányítását olyan jegybanki vezetők kezébe adják, akiknek nem parancsolhatnak, akkor a politikusok valójában saját kezüket kötik meg (amiért cserébe alacsonyabb inflációt kapnak).
Az amerikai és az európai politikusok sajnos képtelennek bizonyultak arra, hogy hasonló képzelőerőt tanúsítsanak a fiskális politika tekintetében. Ha működésbe tudtak volna hozni olyan új mechanizmusokat, amelyekkel megjósolhatóbbá tették volna a jövőbeni fiskális egyensúlyt és a közadósság mértékét, akkor a válság legroszszabbját elkerülhettük volna.

A monetáris politikával összevetve a fiskális politika jóval komplexebb, beleértve a nagy számú árukapcsolást az egymással versengő érdekcsoportok törekvései között. Emiatt a jegybankok mintájára létrehozandó független fiskális hatóság ötlete nem megvalósítható, de nem is lenne kívánatos. Ennek ellenére bizonyos költségvetési döntéseket – legfőképpen a deficit mértékének meghatározását – delegálni lehetne egy független tanács hatáskörébe. Egy ilyen testület meghatározhatná, hogy a mindenkori gazdasági ciklus és a meglévő államadósság ismeretében mekkora lehet az eltérés a közkiadások és a bevételek szintje között. Emellett természetesen hagyni lehetne, hogy a politikai küzdőtéren oldódjanak meg a közületi szektor terjedelméről, összetételéről és az adókulcsokról folytatandó viták. Egy ilyen testület sokat tehetne az Egyesült Államokban azért, hogy a fiskális politika alakításában visszatérjenek az észszerűség elemi normáihoz.

Európának a maga részéről elszánt lépést kellene tennie a fiskális unió felé, ha azt akarja, hogy az euróövezet fennmaradjon. Ha a szuverén adósságért viselt közös garanciát és a könnyebb hitelfelvételt szeretnék elérni, akkor ennek ellentételeként meg kell szüntetni a nemzeti kormányok lehetőségét a hatalmas deficitek felhalmozására és a tetszésük szerinti hitelfelvételre. Ez nem azt jelentené, hogy Görögország vagy Olaszország fiskális politikáját Berlinből irányítják, ám a görög vagy olasz választott vezetőknek is lenne beleszólásuk a német költségvetési politikába.

A politikáról azt mondják, hogy az a lehetőségek művészete. A lehetőségeket azonban a saját döntéseink éppúgy alakítják, mint a körülményeink. A dolgok mostani állása szerint ha a jövőbeni generációk visszatekintenek a mostani politikai vezetőink szereplésére, akkor leginkább azt fogják felróni nekik, hogy nincs képzelőerejük az intézmények átalakítására.