Jósprofesszor: Agresszív akciókat azonnal, vagy jön a Nagy Válság 2.

Először is el kell fogadnunk azt a tényt, hogy a rövid távú fiskális katasztrófa megelőzésére szolgáló megszorító intézkedéseknek recessziós hatásuk van. Tehát ha az euróövezet perifériáján megszorító intézkedéseket kell foganatosítani, akkor azoknak az államoknak, amelyek még képesek rá, rövid távú fiskális ösztönzéshez kellene folyamodniuk. Elvárható lenne ösztönzés az Egyesült Államoktól, Nagy-Britanniától, Németországtól, az euróövezet központi államaitól és Japántól. Ennek keretében bankokat kell létrehozni az infrastruktúra-fejlesztés finanszírozására.

Másodikként: a monetáris politikának korlátozott hatása van akkor, ha a probléma a túlzott eladósodottságban és a fizetésképtelenségben rejlik, nem pedig a likviditáshiányban. Ilyenkor inkább a hitelkönnyítés, semmint a mennyiségi enyhítés lehet hatásos. Az Európai Központi Banknak (EKB) vissza kellene fordítania elhibázott kamatemelést. További monetáris és hitelkönnyítés lenne elvárható az amerikai Federal Reserve, a japán központi bank, a Bank of England és Svájci Nemzeti Bank vezetésétől. Az infláció rövidesen a legkisebb gond lesz, amitől a jegybankoknak félniük kell.

Harmadikként: a hitelezés felfuttatásához meg kell erősíteni az euróövezet tőkehiányos bankjait, közpénzen, egy európai uniós léptékű program keretében. A pénzintézeteknek rövid távú haladékot kellene adni a tőke- és likviditásmegfelelőségi mutatóik teljesítésére, hogy elkerüljék a hitelszűkét. Emellett a kormányoknak közvetlenül kellene hitelt juttatniuk a fizetőképes, de rövid távon illikvid kis- és közepes vállalatoknak, mert az EU és az USA pénzügyi rendszere ilyen igényeket magától nem elégít ki.

Negyedikként: nagy tételben kellene likviditást juttatni a fizetőképes kormányoknak, ha el akarják kerülni a kamatfelárak hirtelen megugrását és a piaci hozzáférés megszűnését, ami a likviditáshiányt fizetésképtelenségbe fordítaná. Ma Spanyolországot és Olaszországot fenyegeti a piaci hozzáférés elveszítése. A hivatalosan rendelkezésre bocsátott erőforrásokat meg kell háromszorozni – akár az Európai Pénzügyi Stabilitási Alap (EFSF) forrásainak megemelésével, akár eurókötvények kibocsátásával, akár az ECB masszív beavatkozásával –, hogy elkerülhető legyen a roham ezen országok állampapírjaival szemben.

Ötödikként: az adósságteher azon részét, amely nem enyhíthető növekedés, megtakarítás vagy infláció révén, fenntarthatóvá kell tenni, rendezett átstrukturálással, tartozáscsökkentéssel vagy tulajdoni részesedéssé alakítással.

Hatodikként: ha Görögországnak vagy más euróövezeti perifériális államnak adnának is jelentős tartozáskönnyítést, a gazdasági növekedés akkor sem indul meg a versenyképesség helyreállításáig. A növekedéshez való gyors visszatérés nélkül nem lehet elkerülni a további csődöket és a velük együtt járó társadalmi feszültségeket. Az euróövezetben a versenyképesség helyreállításához három lehetőség áll rendelkezésre: az euró jelentős gyengülése, a termékegységre eső élőmunka-költség gyors csökkenése vagy egy ötéves, öszszesen 30 százalékos ár- és bérdefláció. Mivel ezek az opciók használhatatlanok, ezért egyedüli alternatívaként Görögországnak – és néhány további államnak – el kellene hagynia az euróövezetet, mert a versenyképességet és a növekedést csak egy nemzeti valuta bevezetése és annak leértékelése hozhatja meg. Az egységes valuta elhagyása természetesen bizonyos járulékos károkkal járna, és más, gyenge euróövezeti államok megfertőződésével is számolni kell. Az euróban kifejezett tartozásokat tárgyalásos úton és rendezett formában kellene átváltani az új nemzeti valutára.

Hetedikként: a fejlett államok nagyarányú munkanélküliségének és gyenge növekedésének okai szerkezeti jellegűek, beleértve a versenyképes felzárkózó államok megjelenését. Ilyen masszív változásokra nem lehet protekcionizmussal válaszolni, hanem csak a magas szintű oktatásba, a munkahelyi képzésbe, a humántőke fejlesztésébe, az infrastruktúrába és az alternatív/megújuló energiába irányuló, nagy összegű beruházásokkal.

Nyolcadikként: a felzárkózó gazdaságokban több gazdaságpolitikai eszköz áll rendelkezésre, mint a fejlett államokban, ezért azoknak enyhíteniük kellene a monetáris és a fiskális szigort. A piacokhoz való hozzáférést kockáztató feljövő országok számára az Nemzetközi Valutaalap és a Világbank is rendelkezésre áll végső hitelezőként, ha cserébe megfelelő gazdaságpolitikai reformokat hajtanak végre. A növekedésük végett túlságosan a nettó kivitelre utal országok, például Kína esetében szükség lenne a reformok gyorsítására, például a valuta felértékelésével, a belföldi fogyasztás és kereslet növelésével.

Az előttünk álló kockázat nem csupán egy W alakú, kettős visszaeséssel járó, enyhe recesszió, hanem a gazdaság erős zsugorodása, amely átfordulhat a múlt századi nagy depresszió második kiadásába. Ez főleg akkor következhet be, ha az euróövezet válságának lefolyása rendezetlenné válik és globális összeomláshoz vezet. Az első nagy depresszió idején a rosszul célzott gazdaságpolitikai lépések kereskedelmi és valutaháborúhoz, ellenőrizhetetlen csődökhöz, deflációhoz, növekvő jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségekhez, szegénységhez és reménytelenséghez, társadalmi és politikai instabilitáshoz, tekintélyelvű rezsimek létrejöttéhez és a második világháborúhoz vezettek. A ilyen fejlemények elkerüléséhez a legjobb út egy merész és agresszív globális gazdaságpolitikai akció lenne, mégpedig azonnal.