Schengen hirtelen veszedelmesen sérülékennyé vált

Az előzmény az észak-afrikai gazdasági menekültek év eleji olaszországi inváziójához vezet vissza. Ekkor tűnt úgy néhány hétig, hogy az egyes tagországok látszólag egymásra licitáló intézkedései, ezek esetleges eszkalációja töréspróbának vetheti alá a belső határőrizet megszüntetését és a külső határok közös ellenőrzését megteremtő schengeni övezet működőképességét. Történetesen a soros magyar elnökségre jutott az indulatok lenyugtatása és a folyamatok normális mederbe terelése, aminek egyik folyománya lett az a döntés, hogy „korszerűsíteni” kell Schengen „kormányzati rendszerét”. Ennek egyfelől több rugalmasságot kellene adnia a tagállamoknak a váratlan menekültügyi helyzet kezelésére, másfelől viszont megerősített biztosítékokat kell beépítenie a rendszer alapvető kohéziójának a megőrzésére is.

A most pénteki bizottsági anyag tétje, vajon a leendő végrehajtási módozatot illetően sikerül-e a mindenkinek megfelelő középutat megtalálni. A központi kérdés nagyon leegyszerűsítve annyi, hogy ki, mikor, hogyan határozza meg, mi minősülhet az intézkedést indokolttá tevő „kivételes helyzetnek”, és az erre válaszul születő ellenlépéshez ki, mi, mikor, hogyan mondhatja ki a végső szót. A frontok és érdekek közismertek: az Európai Bizottság és néhány tagállam (valamint az Európai Parlament tekintélyes többsége) azt szeretné, hogy a helyzet kiértékelése és a megfelelő döntés elhatározása közösségi (tehát bizottsági) kézben legyen. Sok tagállam eközben úgy véli, ez oly mértékben tagállami szuverenitást érintő ügy, hogy a végső döntésnek a kormányok (EU-belügyminiszteri tanács) hatáskörében kell maradnia.

Ezekhez képest létezik aztán számos köztes változat. Például, hogy a Európai Bizottság kezdeményezése alapján az EU Tanácsa döntsön, vagy hogy a bizottság dönt, de kell hozzá a tanács „ellenjegyzése” is stb. A dolgot tovább bonyolítja, hogy sajnos itt is el kell majd gondolkodni a szankciók lehetőségéről. Mi történjen például akkor, ha egy adott helyzet kezelésére – amilyen az észak-afrikaiak olaszországi beözönlése volt – születik ugyan bizottsági javaslat, az EU Tanácsa is egyetért ezzel, csak éppen az érintett kormány nem hajtja végre?

A helyzet egy kicsit hasonló az euróválság kirobbanásakor felmerült dilemmákhoz. Ott is, itt is arról volt szó, hogy a megelőző évtized kihordott egy előrehaladott integrációs formát (közös pénz, közös „útlevélövezet”), de mindkét esetben úgy, hogy válsághelyzettel nem igazán számoltak. Az élet pedig megmutatta, hogy igenis alakulhat ki olyan helyzet, amikor a létrehozott integrációs forma hirtelen veszedelmesen sérülékennyé válik. A Schengen-rendszer esetében sem csak külső oka lehet ennek. Éppenséggel azt sem lehet kizárni, hogy valamely Schengen-tag a közös „schengeni határ” külső védelmére tett kötelezettségeit nem tudja jól ellátni, akár szervezési, akár pénzügyi okokból – lásd ebben is a görög példát.

Ilyenkor különös dilemmát vet fel, hogy mi a praktikus megoldás. Vajon ha az érintett tagország nem tesz megfelelő erőfeszítést, akkor a vele szomszédos további Schengen-országnak kell – kinek a költségén? – megerősíteni a határellenőrzést közte és a renitens tagtárs között? A példa egyáltalán nem légből kapott: általános vélemények szerint a bolgár és a román Schengen-csatlakozás a szárazföldi határforgalomban legalábbis nem kis részben azért is reménytelen belátható időn belül, mert a görög határvédelem jelenleg egyes brüsszeli vélemények szerint „átjáróház”, amellyel ha egybenyitnák a bolgár határt, mögöttük a románokkal közvetlen folyosó nyílna a gazdasági menekültek (vagy éppen terroristák) előtt Európa szívébe.

Komoly vajúdásról van tehát szó, és előre borítékolható, hogy mivel itt is az euróhoz hasonlóan érzékeny szuverenitáskérdésekről van szó, az alkudozás sem megy majd könnyen.