Ne a munkanélküliekre hárítsák a terheket!

A globális gazdaságban végbemenő masszív szerkezeti változások három nagy kihívást támasztanak a foglalkoztatással szemben. Az első az, hogy elég munkahelyet kell teremteni a munkaerő-piacra újonnan belépők számára. Számos fejlett és fejlődő ország képtelen erre. Nagyarányú és növekszik a fiatalkorúak körében a munkanélküliség. Emellett a gyorsan növekvő fejlődő országokban is jelentős munkaerő-felesleg van, amely belépne a korszerű gazdaságba.

A második kihívás ott jelentkezik, hogy a képességeket és a végzettséget a munkahelyek kínálatához kell igazítani, amely időigényes alkalmazkodási folyamat, amolyan mozgó célpont. A globalizáció és a jelentős munkaerő-megtakarítással járó technológiák számos országban felborították a munkaerőpiacot. A képzettség széles körben nem felel meg a követelményeknek, a piaci alkalmazkodás szemlátomást elmarad a szerkezeti változások ütemétől.

A harmadik kihívás az elosztás körében jelentkezik. Egyre növekszik a globális gazdaságnak a nemzetközi cserébe bevonható része, ezzel együtt éleződik a verseny a munkahelyekért és a gazdasági tevékenységért. Mindez érinti a munkaerő árát és a foglalkoztatási lehetőségek széles körét. Egyes lakossági csoportok ugyan nyernek a dolgon, mások azonban veszítenek, a várakozásokhoz viszonyítva mindenképpen, de gyakorta abszolút értelemben is.

A fejlett államok többségében csak korlátozott mértékben emelkedtek a közepes jövedelmek. Egyes európai államban a bérnövekedés visszafogása szándékos stratégia volt, hogy fenn tudják tartani a versenyképességet és a foglalkoztatás növelését a gazdaságnak a nemzetközi kereskedelembe bevonható részében. Az Egyesült Államokban ezzel szemben kinyílt a kereseti olló, mert a jövedelmi és a képzettségi skála tetején lévők nyertek a globalizáción, míg a többiek a foglalkoztatási lehetőségek romlásával szembesültek a nemzetközi kereskedelembe bevonható szektorokban.

A 2008-as válságot megelőző két évtized során fenntartható volt a foglalkoztatás, és sikerült enyhíteni a jövedelmekre felülről nehezedő nyomást, ez a nemzetközi kereskedelembe bevonható szektorokban létrehozott munkahelyeknek volt köszönhető. Egyes helyeken megfigyelhető volt a kormányzati szektor kiterjesztése, másutt – például az Egyesült Államokban – az adósság által fűtött fogyasztás jelentős eltolódást váltott ki a (nem exportálható) szolgáltatások és az építőipar irányába. Az USA-ban például 1990 és 2008 között a kormányzati és az egészségügyi szektor (a nemzetközi kereskedelembe egyik sem vonható be) adta a foglalkoztatás növekedésének 40 százalékát. Ez az irányzat azonban hirtelen megszakadt a 2008-as pénzügyi válság kirobbanásakor. A magánszektorban csökkent az eladósodás, míg a közületi szektorban elérte, sőt meghaladta a fenntartható mértéket, amire Görögország szolgált eklatáns példával.

A válság előtti növekedési mintához kapcsolódó várakozások csak lassan módosulnak. A domináns magyarázat továbbra is a válság előtti növekedést tartja normálisnak, és az akkori séma szerinti expanzió helyreállítását tartja a legfőbb kihívásnak. Ezzel azonban lehetetlen megmagyarázni, hogy – főleg a fejlett államokban – miért halt el a növekedés, és miért állt le a munkahelyteremtés.

A választ részint a pénzügyi válság és az adósságok leépítésének elhúzódó hatásában kell keresni, amelyet jól dokumentált Most minden másként van című könyvében Carmen Reinhart és Kenneth Rogoff. Röviden, a gazdaságok és a gazdaságpolitika fenntarthatatlan módon hajtották végre a kiigazítást, ezzel elfedték az igényt a valóban fenntartható alkalmazkodásra.

Mit jelenthet az egyének, az üzleti szféra és a kormányok számára, hogy a szerkezeti kiigazítások egyre kevésbé képesek megfelelni az azokat kikényszerítő globális erőknek? Mindenekelőtt azt, hogy a várakozások öszszeegyeztethetetlenek a valósággal, ezért kiigazításra szorulnak. Az elosztásban rejlő problémákkal komolyan szembe kell nézni. A gyenge vagy nem létező fellendülés miatti terheket nem a munkanélküliekre – főleg nem a fiatalokra – kellene hárítani. A szociális kohézió fenntartása végett módosítani kell a piaci folyamatokat, megteremtve a jövedelmek és a haszon egyenlőbb elosztását, mind azonnal, mind hoszszabb távon.
A szerkezeti átalakítások kényszere nyomán az egyéneknek, a kormányoknak és más intézményeknek (főleg az iskoláknak) az alkalmazkodás felgyorsítására kell összpontosítaniuk, hogy meg tudjanak felelni a gyorsan változó piaci követelményeknek. A munkaerőpiacon mind a kínálati, mind a keresleti oldalnak nagyobb figyelmet kell szentelni, azaz nemcsak a képességeket kell a munkahelyek követelményeihez igazítani, hanem az álláslehetőségek skáláját is ki kell terjeszteni a képzettségnek megfelelően.

Végezetül pedig a világgazdaság menedzseléséért felelős intézményeknek meg kell vizsgálniuk, vajon a globalizáció és vele járó szerkezeti változások üteme nem gyorsabb-e, mint amit az egyének, a gazdaságok és a társadalmak követni tudnak, és aminek ellenállni képesek. Ha nem, akkor meg kell találni az ütem mérséklésének nem destruktív módját, hogy összhangba lehessen hozni az alkalmazkodási képességet a kiigazítás kényszerével.

A felsoroltak egyike sem lesz könnyű. Nem állnak rendelkezésünkre a szerkezeti változások megértéséhez eléggé fejlett intellektuális keretek. A munkanélküliek és az alulfoglalkoztatottak – közülük is főleg a fiatalok – mégis azt várják, hogy a vezetőik és az intézményeik legalább tegyenek egy próbát.