Barroso nyulat ugrat

José Manuel Barroso valóban számos eretnek dolgot felvetett múlt szerdai csomagjában. Olyanokat, mint hogy előbb EU-szinten véleményezzenek nemzeti büdzséket, mielőtt a tagállami parlament elé kerülne, vagy hogy helyezzék lényegében folyamatos brüsszeli felügyelet alá a tilosba tévedt eurózónatagokat, és hasonlókat. Már a csomag bemutatásakor, a brüsszeli nemzetközi sajtóértekezleten is egymást érték a túlzott központosítást vélelmező kérdések. Amely vélekedések utóbb egyes fővárosokból is visszahallhatók voltak.

Érdekes dolog ez. Az elmúlt években az egyik visszatérő szemrehányás a pénzügyi válság kapcsán az EU felé az volt, hogy mindenkinek csak a szája jár, de nem történik semmi konkrét dolog. És hogy nem elég csak pénzt önteni rosszul teljesítő tagállamok büdzséjébe, de hatékony lépésekre van szükség hasonló helyzetek jövőbeli kialakulásának a kivédésére is. Ennek jegyében szorgalmazták sokan a tényleges (uniós) „gazdasági kormányzás” megkezdését, vagy például a tagállami költségvetési fegyelem közösségi eszközökkel történő kikényszerítését. Emlékezetes, hogy különösen az Európai Parlament ostorozta visszatérő módon a tagállamokat amiatt, hogy továbbra is minden lényegesebb kérdést kormányközi megállapodásokkal igyekeznek kezelni, ahelyett, hogy teret adnának közösségi szintű megoldásoknak és mechanizmusoknak.

Barroso a múlt héten voltaképpen nem tett mást, mint megkísérelte mindezt konkrét lépések formájában értelmezni. Tanulságos, és a létező helyzet végletes ellentmondásosságát jól mutatja, hogy mihelyt nemcsak általában beszélt valaki „gazdasági kormányzásról”, de konkrét intézkedések formájában igyekezte a dolgot megfoghatóvá is tenni, a reakció széles körben azonnal a megengedhetetlen központosítás felhánytorgatása volt. (A brüsszeli euobserver.com például azzal a címmel adott hírt Barroso csomagjáról, hogy „Az ír költségvetést előbb látják majd Brüsszelben, mint az ír parlamentben”. És ez csak egy árnyalt példa a hangulatkeltésre.)

Barrosónak abban alighanem igaza volt, hogy előbb-utóbb néven kell nevezni a dolgokat, és aztán annak alapján eldönteni, hogy ki meddig hajlandó elmenni. Ki kell ugratni a nyulat a bokorból. Aki elviekben támogatja a „harmonizált gazdasági kormányzást”, az nézzen szembe a lehetséges következményekkel és gyakorlati értelmezéssel is. Különben a dolog mindvégig csak „elvi síkon” marad, miközben a piacokon nagyon is gyakorlati kihívásokkal kell egyes tagországoknak és az eurózóna egészének is szembesülnie.

A jelek szerint a nyuszi nagyon is hangos robajjal ugrott meg, és az eset visszhangja legalábbis elgondolkodtató. Könnyen arra utalhat ugyanis, hogy a tagállami készség az eddig már elfogadott intézkedési terveken túlszaladó, egyfajta költségvetési uniós modellhez közelítő esetleges képlet elfogadása iránt távolról sem olyan nagy, mint az az előzetes „elvi egyetértések” vagy a látszólagos szükség alapján várható lett volna. Ha viszont ez így van, akkor ezt igazából valahol Barrosóéknak is tudniuk kellett. Ha mégis nyulat ugrasztottak, annak egyik oka az lehet, hogy a Bizottság a válság zavaros vizein halászva saját hatáskörének erősítésére törekszik (létező vélemény egyes körökben). De fakadhat tényleges felismerésből is: nevezetesen, hogy az adott anomáliákat tényleg csak radikálisan előreszaladt integrációval lehet hitelesen kezelni. Kérdés, hogy hányan állnak készen mindennek a támogatására. Ha csak kevesen, akkor új formában merül fel a régi kérdés: mi szakadjon? Az euró vagy az EU, netán mind a kettő? Úgy tűnik, a régről halogatott integrációs alapkérdés megválaszolása belátható időn belül megkerülhetetlen lesz.