Bombák és atomambíciók

Az nukleáris kérdésekkel foglalkozó mértékadó szakértők között lényegében konszenzus van abban, hogy Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) legutóbbi, Iránról szóló 25 oldalas jelentése csupán egyetlen újdonságot tartalmaz: minden korábbinál erőteljesebben feltételezi, hogy az iráni atomprogram katonai jellegű is lehet. Ez alapján legfeljebb az jelenthető ki nagy bizonyossággal (de már ezt is többen megfogalmazták), hogy Irán úgynevezett atomfegyver-küszöbországgá akar válni (vagyis olyan képességekkel kíván rendelkezni, hogy bármikor viszonylag gyorsan el tudja készíteni az atomfegyvert, ha annak szükségét látja). Ilyen ország pedig azért van néhány, például Japán, hogy direkt egy olyan országot említsek, amelynek társadalma határozottan ellenzi az atomfegyvereket.

Izrael politikai vezetői már a NAÜ-jelentés előtt határozottan tiltakoztak az iráni törekvésekkel szemben, nem zárva ki egy esetleges katonai támadást sem az iráni atomlétesítmények ellen. Az utóbbi opció nem először merült fel, eleddig azonban elsősorban nyugdíjas amerikai tábornokok és katonai szakértők helyezték nyíltan kilátásba, az izraeli vezetők legfeljebb csak nem tiltakoztak ellene. Magam úgy gondolom: attól, hogy most több vezető izraeli politikus is nyíltan beszélt róla, ez nem több verbális politikai fenyegetésnél egy olyan Izrael részéről, melynek biztonságát az arab tavasz stratégiai szempontból igen rosszul érintette, s amely a jelenleginél szigorúbb Irán elleni szankciókat kíván elérni. Vagyis nem látom nagy esélyét egy ilyen támadásnak, elsősorban azért nem, mert jelentősen rontaná a térség, ezen belül Izrael biztonságát, s nem lenne jó az Egyesült Államoknak sem.

A számos konkrét ok közül, ami a dolgot valószínűtlenné teszi, csak néhányat említek meg, s azokat is csak röviden. Ha tényleg erre készülnének Izraelben, azt aligha jelentenék be nyilvánosan, s még kevésbé folytatnának róla szinte nyílt vitát (az akció sikerének egyik kulcsa ugyanis a meglepetés). Izrael egy ilyen nagyszabású támadást (itt nem egyetlen bombázásról, hanem több hullámban végrehajtott akcióról lenne szó.) nem hajthat végre Washington jóváhagyása nélkül, az izraeli gépeknek ugyanis az Öböl térségében állomásozó amerikai haderő logisztikai támogatására van szükségük (át kell repülniük az amerikaiak ellenőrizte Irakon, műholdfelvételeket kell kapniuk Iránról stb.). Márpedig az Egyesült Államoknak ma nem érdeke egy ilyen támadás.

Barack Obama az elnökválasztás előtt aligha támogathat egy olyan akciót, amely nem kap ENSZ-felhatalmazást (s mivel Oroszország és Kína még a szigorúbb Irán elleni szankciókra is nehezen vehető rá, szinte bizonyos, hogy megvétóznának egy katonai akcióra vonatkozó BT-határozattervezetet). Irán igen súlyos kellemetlenségeket okozhat az Egyesült Államoknak Irakban (a radikális síiták támogatásával), ahonnan Obama az év végéig ki akarja vonni csapatait, és Afganisztánban is, ahol jövőre 30 ezer fővel kívánja csökkenteni az amerikai katonák létszámát.

Nem is szólva arról, hogy egy Irán elleni támadás – a környező országok muszlim társadalmait radikalizálva – alighanem épp Teherán befolyását növelné meg, s Izrael és az Egyesült Államok számára tenné bizonytalanabbá és kiszámíthatatlanabbá a térséget. Végül ilyen támadás komoly gazdasági problémákat okozna: az egekbe lökné az olajárakat (különösen, ha Irán megpróbálná lezárni a Hormuzi-szorost, ahol jelenleg a világ olajkereskedelmének 20 százaléka bonyolódik), s az akció költségei is tovább terhelnék az amerikai költségvetést.

Az persze vitathatatlan, hogy Irán esetleges katonai atomprogramja komoly probléma. Nem az atomfegyver bevetése miatt (mivel Irán külpolitikája nem ideologikus, hanem nagyon is reálpolitika, erre nem kerülhet sor), s nem is a nukleáris terrorizmus miatt (az Iránnál jóval instabilabb Pakisztánban is vannak atombombák, s bőven van terrorista is). Azért komoly probléma, mert az iráni atombomba a térségben egy új atomfegyverkezési versenyfutást indíthat el (Törökország, Szaúd-Arábia), s jelentősen módosítaná a jelenlegi stratégiai erőviszonyokat. Ma Iránnal szemben egyetlen cél látszik reálisnak: megtartani a küszöbállami szinten, s hivatalosan is elismerni regionális nagyhatalmiságát. A kérdés: ezt milyen módszerrel lehet elérni?

Nos, bevallom, nem emlékszem arra, hogy katonai erővel bárkit is sikerült lebeszélni arról, hogy atomfegyverhez jusson.