Erősebb koordináció felé

Az úgynevezett európai szemeszter bevezetésével, a gazdasági koordinációt új alapokra helyező – és a magyar uniós elnökség egyik fontos sikereként elkönyvelt – „hatos jogszabálycsomag” elfogadásával, valamint a finanszírozási problémákkal küzdő országok számára felállított mentőalapokkal az Európai Unió új korszakot nyitott a tagországok makrogazdasági és költségvetési politikáinak összehangolásában, illetve felügyeletében. Az új rendszer elemei közül vannak olyanok, amelyek már régóta napirenden vannak, de a válság előtti években a tagállamok nem voltak készek elfogadni szükségességüket. Az integrált európai szemeszter létrehozása például, amely a közösségi iránymutatást még az éves nemzeti költségvetések, illetve a hozzájuk kapcsolódó szaktörvények (pl. adóváltoztatások) megalkotása elé helyezi időben, már régóta érlelődő elgondolás. Ez alkalmasabb kereteket teremt egyrészt az aktuális uniós gazdaságpolitikai irányok és a nemzeti tervek egyeztetésére, másrészt lehetőséget nyújt a tagállami tervek érdemi, előzetes ellenőrzésére is. Hasonlóképpen, a stabilitási és növekedési egyezmény szankciórendszerének a kibővítése (a pénzügyi teher maximális értékének megőrzésével) is évtizedes elképzelés. Ráadásul a most életbe lépő rendszer jóval szigorúbbnak is
tekinthető annak köszönhetően, hogy a büntetés kiszabására tett bizottsági javaslatnak már nem az elfogadásához, hanem az elutasításához kell minősített többség a tagállamok részéről, és ezzel csökken a döntések átpolitizáltsága.

Az elmúlt évek fel-felerősödő pénzügyi viharainak voltak ugyanakkor olyan tanulságai is, amelyek koncepcionálisan is új intézmények és megoldások beépítését tették szükségessé a gazdasági kormányzás rendszerébe. Ez idáig az volt az uralkodó nézet, hogy ha sikerül a monetáris stabilitást (alacsony inflációs ráta) és a költségvetési stabilitást (csökkenő GDP-arányos államadósság) együttesen biztosítani, akkor nincs további teendő a gazdaságpolitikák körül. Az ír és a spanyol gazdasági fejlemények ugyanakkor nyomatékosan aláhúzták, hogy a makrogazdaság harmonikus működéséhez szükség van az előbbiek mellett arra is, hogy a fizetési mérleg különféle mutatói, az ingatlanpiac helyzete, illetve a pénzügyi szektor tevékenysége (a magánszektor hitelállományának a változása) is tartós egyensúlyi pályán mozogjanak. Már csak azért is, mert válsághelyzetben sokszor megtapasztalhattuk, hogy a pénzügyi szektor állami kimentése azonnal átalakítja a magánszektor eladósodottságának legalább egy részét a közszektor kötelezettségévé. Az Európai Bizottság hamarosan közzéteszi első jelentését arról, hogy mely országokkal szemben és milyen makropénzügyi területeken látja szükségesnek az újonnan létrehozott „túlzottegyensúlyhiány-eljárás” megindítását, és ezzel pontos intézményi keretet adjon a fennálló feszültségek kezelésére.

Úgy gondolom, joggal bízhatunk abban, hogy az új rendszer meg fogja tudni akadályozni, hogy a normális gazdasági konjunktúra visszatérése után a 2000-es évek első évtizedéhez hasonló egyensúlyi problémák újratermelődjenek az európai gazdaságokban. Kiemelten igaz ez a megállapítás az eurózónára, ahol a gazdasági együttműködés formája még a most felvázoltnál is sokkal szorosabbnak ígérkezik.

A jelen kihívása azonban még az európai adósságválság közvetlen válságmenedzselése, a csődveszélyben lévő országok finanszírozási helyzetének tartós rendezése. Az érdekek összehangolására és kompromisszumok fáradságos kialakítására épülő uniós döntéshozatali rendszer néha lassúnak tűnik a pénzpiacokról naponta érkező kihívások fényében. Az éppen tegnap közzétett újabb bizottsági javaslatok ugyanakkor szintén abba az irányba mutatnak, hogy a koordináció megerősítése a közösségi intézmények és eljárások révén menjen végbe, és ne a kormányok közötti ad hoc egyeztetéseken keresztül.