Mellár a költségvetésről: A hordó a lejtőn félúton nem áll meg

A felülvizsgálattal kapcsolatos késlekedés okáról csak találgathatunk. EgyfelÕl nyilván azzal lehet magyarázni, hogy a mostani rendkívüli gyenge forintárfolyam nem szükségképpen lesz meghatározó az egész jövÕ esztendÕre. MásfelÕl pedig kormányzati körökben úgy értékelhették, hogy a gyengülÕ forintnak összességében pozitív hatása lesz majd a gazdaságra. Itt elsÕsorban az lebeghetett a fÕ döntéshozók szeme elÕtt, hogy a leértékelÕdés növeli az exportot, a gyengébb forint miatt felpörgÕ infláció pedig mérsékli az államháztartási hiányt és a forintban lévÕ adósságokat. Ugyanakkor viszont elhanyagolhatónak tekintették azokat a veszélyeket, amelyek a devizaadósságok megnövekvÕ terheibÕl és abból a bizonytalanságból következnek, amelyet az ingadozó árfolyam és a növekvÕ infláció okozhat. Ez utóbbi növekedése egyébként az exportjövedelmezÕséget is gyorsan leronthatja, mert a leértékelÕdés miatt a termelési költségek is jelentÕsen emelkedhetnek.

Az elmúlt napokban azonban csendes fordulatot hajtott végre a gazdasági kabinet, nem utolsósorban a görög népszavazási ötlet nyomán felerÕsödÕ válsághangulat miatt. A gazdaságpolitika-csinálók is láthatóan ráébredtek arra az alapigazságra, amit a söröslegények már száz éve is tudtak: nevezetesen, hogy a hordó a lejtÕn félúton nem áll meg. Mert lehet azon morfondírozni, hogy az euró egyensúlyi árfolyama (amely egyensúlyba hozhatná a hazai vállalkozások exportját az importtal) valahol 320-350 forint körül van, de ezt nem lehet egyszerÛen beállítani és stabilizálni, különösen nem egy ilyen labilis nemzetközi pénzügyi helyzetben. Az árfolyam gyengítésére játszó politika „békeidÕben” sem veszélytelen, most viszont életveszélyes. S nemcsak azért, mert éppen az euróválság idÕszakát éljük, hanem azért is, mert kiderült, hogy a magyar fizetÕeszköz a térség egyik leggyengébb, legsebezhetÕbb valutája. A lengyel zloty és a cseh korona rendre sokkal kevésbé rángatózik és veszít értékébÕl a „görög tÛz” fellángolásainak következményeként, mint a mi nemzeti fizetÕeszközünk. S persze arról sem szabad megfeledkezni, hogy ismét felettünk függ a leminÕsítés Damoklesz kardja.

Az új kormányzati szemlélet térnyerésének leglátványosabb eleme, hogy a nemzetgazdasági miniszter leült tárgyalni a bankokkal, és ígéretet tett arra, hogy a kormány nem tesz további egyoldalú intézkedéseket a devizaadósok helyzetének rendezésére. Ez az ígéret remélhetÕleg hÛteni fogja a leértékelési várakozásokat. Ennél kevésbé látványos, de talán sokkal fontosabb az a felismerés, hogy a gazdasági növekedésre vonatkozó 1,5 százalékos elÕirányzat túlzottan optimista volt, tehát alternatíva készül egy lényegesen alacsonyabb GDP-bÕvülésre is.

Ugyancsak kiemelt fontosságú az is, hogy a Nemzetgazdasági Minisztérium szerint összességében jövÕre 1400 milliárdos kiigazító csomagra lesz szükség. Csak emlékeztetÕül: egy hónappal ezelÕtt még 750 milliárd szerepelt a költségvetési tervben, jóllehet a szakértÕk már akkor is 1000-1200 milliárdos csomagot tartottak szükségesnek.

Kérdés persze, mindezek a lépések egy új gazdaságpolitikai koncepció szerves elemeinek tekinthetÕk, vagy csak a kényszer hatására születtek, s a kabinet továbbra is kitart a korábbi gazdaságpolitika, a nem konvencionális eszközök alkalmazása és az „új közgazdaságtan” mellett.

Akárhogy is áll a dolog, egyvalami bizonyosan állítható: az új közgazdaságtan tananyagaiból sem lehet kihagyni az alapvetÕ mérlegöszszefüggéseket. Csak azt lehet elfogyasztani, amit megtermeltünk, s ha a kormány többet költ a bevételeinél, akkor szükségképpen nÕni fog az államadósság. Ilyen egyszerÛ ez a régi közgazdaságtan szerint.