"A magyar gazdaság helyzetét a reménytelenség jellemzi"

Ami a valós gazdasági teljesítményeket illeti, érdemes áttekinteni a rendszerváltás óta elért eredményeket. Az EU által közreadott, vásárlóerő-paritáson számított GDP-adatok alapján 1990 és 2010 között a magyar gazdaság évi átlagban 1,4 százalékos növekedést produkált, szemben az EU27 1,7 százalékával. Ugyanezen időszakban Szlovákia 3,1, Lengyelország 3,7, Csehország 1,7 és Románia 1,4 százalékot teljesített. 1990 és 2010 között tehát aligha beszélhetünk felzárkózásról az EU27 átlagához, viszont látványos leszakadás következett be a környező országokhoz viszonyítva. Bár Magyarország a rendszerváltás előtt a leginkább „piacosított” gazdaság volt, a 90-es évek első felében a visszaesés nálunk mégis jóval drámaibb volt, mint a legtöbb átalakuló országban. Ugyanez ismétlődik 2008 és 2011 között.

A rendszerváltás és a 2008 végén induló pénzügyi, gazdasági válság erőteljesebb volta már önmagában is válaszra váró kérdés, de a magyar gazdaság növekedési potenciáljára nézve komolyabb fejtörésnek tűnik, hogy 2000 és 2008 között – a kedvező nemzetközi körülmények ellenére – az állam, a vállalatok, valamint a lakosság eladósodásának időszakában miért csak 3,5-4 százalékos gazdasági növekedésre futotta, ami nemzetközi összevetésben szerénynek mondható. Úgy tűnik, az általában hangoztatott tőkehiány önmagában nem elégséges magyarázó tényező, a magyar munkaerő „nagyszerűségével” kapcsolatos nemzeti önértékelés pedig olyan ősrege, amelyet jó lenne mielőbb elfelejteni. Társadalmunk történelmi, szociális, kulturális, morális meghatározottságai sokkal nagyobb szerepet játszanak gazdasági teljesítményünk szerény alakulásában, mint azt sokan feltételezik. A jellemzővé vált kettős beszéd pedig nemcsak a külföldi tőkét riasztja, hanem konzerválja, sőt gyakran erősíti azokat a társadalmi, gazdasági viselkedési formákat, amelyek gyorsabb növekedésünk szűk keresztmetszetét adják.

Ami a magyaros, nem hagyományos gazdaságpolitikai intézkedéseket illeti, nincs abban semmi különös, hogy sajátos helyzetekben sajátos megközelítésekre kerül sor. A probléma inkább abban van, hogy az olykor „ördögi” lépésekben nincs logika. Bizonyos intézkedéseknél a szokásos piaci reakciókkal számolnak, más esetekben ezeket nem veszik figyelembe, csak a közvélemény egyetértésére spekulálnak. Példaként említhető, hogy az ellenzéki pozícióból meghirdetett adócsökkentés és az egykulcsos adórendszer azzal céllal valósult meg, hogy a növekedés és a fogyasztás beindulását hozza. Egy exporton alapuló, súlyosan eladósodott gazdaságban azonban ez önmagában aligha gyorsíthatja a növekedést, de a költségvetés bevételi oldalát látványosan rontja. A bankrendszer lenullázásával csak a rövid távú költségvetési hatásokat tartották szem előtt, és nem vették figyelembe, hogy a hitelezés befagyasztása a kívánatos növekedést lenullázza.

Igazából tehát a gond nemcsak a nem hagyományos intézkedésekkel van, hanem sokkal inkább a végiggondoltság hiányával. Az egymásnak feszülő, önmagukban talán még érthető és elfogadható lépések a remélt kedvező hatásokat kölcsönösen kizárják, káoszt teremtenek, ami a legfőbb táptalaja a nem piaci magatartások terjedésének. Itt nemcsak a szürke-fekete gazdaság erősödéséről van szó, hanem például az egymás rovására történő jövedelemszerzési praktikák felerősödéséről is.

A gazdaságpolitika a politika cél- és értékrendszerének hű lenyomata, így gazdaságpolitikai fordulat a politika módosulása nélkül aligha lehetséges. Mások hitének, nézeteinek változtatása is embert próbáló feladat, de az igazán reménytelennek tűnő vállalkozás – amely ugyanakkor elengedhetetlenül fontos és igen sürgető lenne – önmagunk átértékelése.