A magyar kabinet már megráncigálta az oroszlán bajszát

A miniszterelnök ekkor, háta mögött egy maratoni tárgyalással és néhány óra alvással, magabiztosnak, harcra késznek, már-már feldobottnak tűnt, mint akit még mindig pörget az éjjeli vitán begyűjtött adrenalin. Az általa szuggerált víziót továbbgondolva már megjelent előttünk egy vaspáncélban csörtető középkori vitéz képe, aki derekasan forgatta a kardot a csatában, és habár a kevesek oldalán állt, végül csak kimenekítette a magyar zászlót az ellenség karmai közül.

Hogy így volt-e, vagy inkább egy kormányfő magára maradásának és kényszerű visszatáncolásának lehettünk szemtanúi az EU-csúcson, azt döntse el mindenki maga a saját világképe és interpretációs képessége alapján – fekete-fehér válasz aligha létezik. Lényegesebb szempont, hogy milyen hatása lesz a félig-meddig bevallott különutasságunknak a magyar gazdaságra. Ha kívül maradunk a paktumon, az önmagában még nem a világ vége – nem mindig arra van a helyes út, amerre a legtöbben futnak. A kérdés inkább az, mire használnánk a kívül maradás jelentette szabadságot, illetve, egyáltalán tudná-e kormány függetleníteni magát azoktól, akikkel nem akar közösködni.

A magyar kabinet az elmúlt fél évben néhányszor már megráncigálta az olykor jó, olykor rossz arcát mutató oroszlán bajszát. Az állatok királya ugyan még nem ébredt fel, de a tüsszentése nyomán keletkező légörvény már így is történelmi mélységbe repítette a forintot. Most Brüsszelben a mancsait csiklandozta meg kicsit a kormányfő, majd mielőtt haragra gerjesztette volna, huncut mosoly kíséretében félreugrott. A jövőben jobb lenne óvatosabban játszani sörényes pajtásunkkal – egy okos, emelt fővel kezelhető kiegyezés per pillanat jobb ötletnek tűnik, mint a realitást figyelmen kívül hagyó erőfitogtatás.