A bankszektorban olyan átalakulás kell, mint amit Jobs hajtott végre

A Japánt 2011 márciusában sújtó földrengés, szökőár, majd nukleáris katasztrófa nyomán leállt több olyan alkatrész gyártása, amelyektől számos globális ellátási lánc függött. Ez kikénysze-rítette az ellátási hálózatok működésének felülvizsgálatát. Hasonló sebezhetőséggel azonban nem csak a feldolgozóiparnak kell szembenéznie. Legutóbb a pénzügyi szektor „ellátási lánca” is megszakadt.

A Lehman Brothers 2008-as bukása nyomán a nagy kereskedelmi bankok nem folyósítottak egymás között hiteleket, mert féltek, hogy a szemben álló fél fizetésképtelenné válik. A múltban a bankrendszer egyszerű séma mentén működött: a kisebb megtakarításokat összevonták, hogy abból lehessen finanszírozni a hitelfelvevők igényeit. Ez azonban idővel továbbfejlődött egy hallatlanul komplex és globális ellátási láncolattá, létrehozva a dominószerű bukások kockázatát, mint amilyent tavaly tavasszal Japánban tapasztalni lehetett.

A feldolgozóiparban és a pénzügyi szektorban működő ellátási láncolatoknak három közös jellemzőjük van, ezek egyaránt megnyilvánulnak a felépítésükben, a visszacsatolási mechanizmusukban és a főbb eljárási folyamataikban. A mai pénzügyi rendszerben – csakúgy, mint más ellátási láncolatban – egymástól kölcsönösen függő hálózatok működnek, amelyek nagy hatóerejű csomópontokba koncentrálódnak. A nemzetközi pénzügyi rendszert például két központ – London és New York – uralja, a globális valutakereskedelem 90 százalékát pedig mindössze 22 szereplő bonyolítja le.

Az ilyen mértékű koncentráció nagy hatékonyságot jelent, egyúttal azonban nagyobb rendszerszintű kockázatokat is, mert ha egy fontos csomópont bukik, az magával ránthatja az egész rendszert.
A nyitott visszacsatolási mechanizmusok szavatolják egy ellátási láncolat azon képességét, hogy válaszolni tudjon a környezet változásaira. Ha azonban egy pénzügyi ellátási láncról van szó, akkor a visszacsatolási rendszer képes felerősíteni a sokkhatásokat, egészen addig, amíg az egész rendszer felrobban. A Lehman Brothers összeomlása éppen ilyen robbanást váltott ki, amikor a pénzügyi rendszert csak kormányzati mentőakciókkal lehetett fenntartani.

Végezetül pedig az ellátási láncolaton belüli folyamatok – és a közöttük működő visszacsatolás – az egész rendszert kisebbé vagy nagyobbá tehetik, mint amennyi az egyes alkotóelemeinek az összege. Mivel egy komplex hálózat magában foglalja a hozzá tartozó alhálózatok közötti kapcsolódásokat, ezért valamely gyenge vagy kis hatékonyságú pont az egész rendszer életképességére hatással lehet.Hasonlóan a feldolgozóiparhoz, a pénzügyi ellátási láncolatban is óriási nyomás érzékelhető a szükséges áttervezés végrehajtására, főleg annak nyomán, hogy a gazdasági súlypontok áttevődnek a feljövő piacok felé.

Ezekben a térségekben több milliárd fogyasztó válik a középosztályok tagjává, új szociális hálózatok jönnek létre, emellett az éghajlatváltozás is döntő tényezővé válik a globális kereskedelemben. Kiegészítésképpen pedig jönnek a nagy horderejű szabályozási reformok, amelyek pótlólagos költségekkel terhelik meg a pénzügyi szektort. A bankok emellett nyomás alatt állnak, hogy tervezzenek meg új pénzügyi termékeket azért, hogy segítsék a reálgazdaságban tevékenykedőket a komplexebb kockázatok menedzselésében, amelyek akár a zöldtechnológiák kifejlesztését, akár a fejlődő államok infrastruktúrájának kiépítését kísérik.

A globális pénzügyi stabilitás ma nagyban függ a nemzetközi együttműködéstől és a szabályok nemzeti keretek közötti érvényesítésétől. Az is világos, hogy a felzárkózó államok alternatív – zöld és fenntartható – növekedési modelleket keresnek. A pénzügyi szektoraiknak emiatt a mai, fogyasztáson alapulótól lényegesen eltérő modell szerint kell működniük. Vajon milyen szerepet kell játszania a pénzügyi rendszernek a mai, fenntarthatatlan eladósodáson és függésen alapuló fogyasztás visszaszorításában, ha környezeti és globális erőforráskorlátokba ütközünk?

Ha pedig a pénzügyi intézményeknek majd radikálisan eltérő módon kell követniük és menedzselniük a kockázatokat, akkor mi lesz az elosztás szerepe egy olyan világban, ahol a fogyasztás, a megtakarítás és a beruházás növekvő volatilitás mentén megy végbe. A pénzügyi „termelés” jelenleg egy fentről lefelé irányuló folyamat. Ebben az egyes instrumentumokat úgy tervezik meg, hogy végeredményként a „mérnökök” nagyobb profithoz jussanak, mint a végfelhasználók. Az interaktív szociális hálózatok azonban megteremtik a lehetőségét, hogy a pénzügyi újítás lentről felfelé irányuló folyamattá váljon.

Banki ügyfelek milliói adhatnak – például a mobiltelefonjukkal – azonnal visszacsatolást arról, hogy mely termékeket vagy szolgáltatásokat kedvelnek vagy utasítanak el. A jövőben az ügyfélkiszolgálás és a tranzakciók menedzselése sokkal több és gyakoribb jelzést fog kapni, így a termékek tervezése interaktív módon mehet végbe. A pénzügyi szektorban jelenleg érvényes stratégia kikényszeríti a túlzott versenyt a piaci rész és a nyereség rövid távú növeléséért, esetenként az ügyfélkör bizalmát is kockáztatva. Az ágazat azonban a múltban már bizonyította, hogy a közjó érdekében képes megbízható, hatékony szolgáltatásokat nyújtani, és a jövőbeni nyertes pénzügyi ellátó láncolatoknak éppen ezt kell bizonyítaniuk.

A múlt században az innováció egyaránt összpontosított az eljárásokra, a termékekre és a szolgáltatásokra. A pénzügyi szektornak most magasabb rendű innovációval kell előállnia, beleértve az üzleti modellt, a stratégiát és a menedzselési módszereket, ha helyre akarja állítani önmaga iránt a bizalmat. Amint Steve Jobs az egész számítástechnikát átalakította az életstílushoz igazított, megbízható és felhasználóbarát termékekkel, ugyanúgy kell a pénzügyi szektornak törekednie új, értéknövelő láncolatok megalkotására.

Copyright: Project Syndicate, 2012.
www.project-syndicate.org

Andrew Sheng, a kínai bankfelügyelet főtanácsadója-->