A nyúlon túl

A lengyel jegybankelnöknek és a monetáris tanács tagjainak is kell tennie hasonló fogadalmat, amelyet az esetünkben ki szeretnének vetetni az európai politikusok a törvényből. De említhetnénk még a kinevezési szabályokat is: a cseh és a lengyel jegybank esetében miért nem gond, hogy a törvényhozás vagy a köztársasági elnök nevezi ki a döntéshozó testület tagjait és az alelnököket?

A válasz nyilvánvaló: mert ők nem vétettek a szabályok ellen, és nem folyamodnak kölcsönért az EU-hoz. Ennyit az egyenlő elbánás elvéről. Vastagon benne van persze az ügyben a magyar kormány is, mert kapkodva, nem egyeztetve akart sarkalatos törvényeket keresztülverni. De ami végképp megakadt a külföld torkán, az a több százmilliárd forintnyi különadó, amely főként a multikat sújtja. Éltek hát a lobbierejükkel, és mindenhol bemártották a kormányt, ahol csak tudták. Részben igazuk is van: a visszamenőleges és több esetben diszkriminatív lépések aligha védhetőek.

A gond az, hogy amint kikerülnek a rendszerből a válságadók és megkapják a garanciákat a külföldi vállalatok arra, hogy a kormány többé nem tesz nekik keresztbe, könnyen el fog csendesedni a nemzetközi közvélemény, és már csak néhány elszánt, de tehetetlen hang fogja hiányolni a független magyar intézményeket. Már senki nem fogja firtatni, hogy vajon a monetáris tanács külsős, tehát a kormány által kinevezett tagjai miért látják egyöntetűen másként a pénzügyi folyamatokat, mint az elnökség. És már az sem lesz téma, hogy a Költségvetési Tanács stáb nélkül honnan tudja megítélni, megalapozott-e a büdzsé, mert nem fűződik már hozzá közvetlen gazdasági érdek. Ha pedig a mostani beavatkozás nyomán egyszer majd nem szorulunk külső segítségre, újra visszatérhetünk arra az útra, amely idáig vezetett.