Mellár a felsőoktatásról: ennél a piac is jobb lett volna

A tárgyilagos elemzések nyilvánvalóvá tették, hogy nemcsak a rossz gazdasági helyzet miatt van szükség a források szűkítésére, hanem a miatt is, mert túl pazarlóvá és igen gyenge hatásfokúvá vált az állami támogatási rendszer. A hétköznapok gyakorlata által megfogalmazva ez úgy merül fel, hogy miért is van szükség 69 felsőoktatási intézmény és számtalan ezoterikus szak állami támogatására?

A reform tehát elkerülhetetlenné vált, mindazonáltal sokan bíztunk abban, hogy a kurtítások ésszerű keretek között maradnak, és a minőségi oktatás megőrzését és megerősítését szolgálják. Sokáig keringtek olyan hírek, hogy a kormány a továbbiakban csak a legjobb 10-12 egyetemet és 4-6 főiskolát fogja támogatni, a többieket pedig a piacon való megélésre kényszeríti. Ez a megoldás elfogadható lett volna a szakma számára, némi vita csak ott lett volna, hogy konkrétan kik is kerüljenek föl a listára. Ugyanakkor tény, hogy ez a rendezés végzetes lett volna a vidéki főiskolák számára, hiszen azok biztosan kikerültek volna a támogatotti körből, a piaci versenyben viszont nem tudtak volna helytállni. A helyi polgármesterek érzékelték a veszélyt, hogy a főiskolájuk megszűntével a legnagyobb foglalkoztató tűnik el, és ez komoly gazdasági problémát fog okozni, ezért határozottan szembeszálltak az átalakítási tervezettel. Protestálásukat siker koronázta, a kormány ejtette az intézmény szerinti szelekciót.

Maradt tehát az állami finanszírozású helyek számának lényeges csökkentése. Ez esetben kézenfekvőnek tűnt volna egy arányos csökkentés, amely a képzési szerkezetet nagyjából változatlanul hagyta volna. Az oktatási kormányzat azonban jelentősen befolyásolni óhajtotta a kialakult szerkezetet, ezért egyes területeken radikálisan lecsökkentette az állami finanszírozást. Így került a vesztes képzési irányok közé a jogász- és a közgazdászképzés, ahol töredékére csökkent az állami szerepvállalás. A drasztikus beavatkozás nyilván komoly nehézségeket fog okozni az érintett oktatási intézményeknél, ez azért különösen problematikus, mert azoknál is, amelyek szakmailag a legjobbak, miközben a gyengék számára biztosítja a továbbélést.

Hallgatói szempontból pedig azt jelenti ez a váltás, hogy bizonyos szakmák csak azok számára lesznek elérhetők, akiknek a szülei jó anyagi helyzetben vannak. (E sorok írója örömmel állapítja meg, hogy nem most kell pályát választania, mert ma biztosan nem lehetne közgazdász.) Továbbá az is borítékolható, hogy ezeken a területeken a következő időszakban komoly munkaerőhiány lesz.

Az illetékesek azt ígérték, hogy az állami finanszírozású helyek intézmények közötti elosztása szigorúan szakmai, minőségi szempontok szerint fog történni. Nos, aki megnézi a nyilvánosságra került szétosztási listákat, az könnyen meggyőződhet arról, hogy sok szempont játszhatott szerepet, de szakmai és minőségi semmiképpen. Olyan intézmények kaptak komoly mennyiségű állami képzési helyet, ahol csupán néhány éve folyik ilyen irányú képzés, ezzel szemben patinás, nyolcvanéves múltra visszatekintő képzési intézmények maradtak ki. Vagy a kifejezetten elméleti képzésre vonatkozó állami helyek elosztásánál szakirányú MA-képzéssel és doktori iskolával nem rendelkező intézmény kapott hétszer anynyi állami helyet, mint az a másik intézmény, ahol van szakirányú MA-képzés és két doktori iskola is működik.

Magam sohasem voltam a piaci megoldás híve a felsőoktatás területén, mert úgy véltem, hogy az aszimmetrikus információk és jelentős mértékű bizonytalanság ezen a területen nem teszi lehetővé a hatékony piaci működést. Látva azonban a mostani reformot, az állami finanszírozási helyek szerkezetének kialakítását és elosztásának módját, úgy vélem, ennél még a piac is sokkal jobb megoldást adott volna.

Mellár Tamás, a Pécsi Tudományegyetem tanára-->