A weimari Európa - Németország egyre sebezhetőbb

Németország helyzete Európában kezd egyre kényesebbé és sebezhetőbbé válni. A 90-es években, a német újraegyesítést kísérő káosz közepette az akkori kancellár, Helmut Kohl azzal igyekezett eloszlatni az életre kelő gazdasági óriás miatti félelmeket, hogy európai Németországot ígért egy német Európa helyett. Ma mindazonáltal minden uniós mentőakció feltételeit egyértelműen Németország diktálja.

2012.03.05., hétfő 05:00

Európa Weimar Monetáris Expanzió Demokrácia

Azt széles körben elismerik, hogy Európának számottevő növekedésre lenne szüksége az adósság leküzdéséhez. A stabilitáshoz fűződő német aggályok – amelyek a két háború közötti katasztrófa emlékeihez fűződnek – ugyanakkor az ellenkező irányba hatnak. Ennek eredményeként divatba jött Németország szapulása. Az országgal szembeni bírálatok két pontra összpontosítanak: az egyik szerint az igazi probléma a német folyó mérlegtöbblet, a másik szerint a németek megszállottan foglalkoznak a saját múltjukkal.

A német folyó mérlegpozíció egy hosszabb ideje meglévő ügy, amelynek eredetei még a monetáris unió előtti időre nyúlnak vissza. Németország már az 1960-as években is Európa legerősebb és legdinamikusabb gazdasága volt, nagyrészt robusztus exportjának köszönhetően. Amikor a főként ebből táplálkozó folyó mérlegtöbbletből eredő egyensúlyhiányt már nem lehetett fenntartani, kiigazítás vált szükségessé. Az 1960-as évek óta Németország európai partnerei – főként Franciaország – megszorításokra és deflációs intézkedésekre kényszerültek deficitjeik korrigálása végett.

A franciák és a mediterrán országok szívesebben láttak volna a németeknél fiskális és monetáris expanziót, ami enyhítette volna az ország erős exportorientációját. Ez a kurzus azonban népszerűtlen volt a németek körében, mert a történelmi tapasztalatok alapján tartottak az inflációtól és annak következményeitől. Amerika példája alapján a német politikusok később úgy vélték, a baj magától eltűnik a monetáris unió létrejöttével.

A másik bírálatot a Nobel-díjas közgazdász, Paul Krugman fogalmazta meg, amikor azt állította, hogy a feltételezett német történelmi lecke időrendben hamis. Szerinte a törékeny weimari köztársaságot nem az 1920-as évek emlékezetes hiperinflációja pusztította el, hanem egy évtizeddel később a gazdasági depresszió és a defláció, ami végül utat nyitott a náci diktatúra előtt. A nagy depresszió bekövetkeztekor azonban az ország már benne volt a korábbi rossz döntések miatti csapdában, és valójában ez az a lecke, amely mélyen beleivódott a németek politikai tudatába.

A németeknek igazuk van, amikor párhuzamot vonnak a mostani európai körülmények és a második világháborút megelőző állapotok között. A hiperinfláció végén Németország bezárkózott a nemzetközi aranystandard valutáris rendszerébe, amely szándékosan lett olyan szűkre tervezve, hogy abból ne lehessen kiutat találni. A cél az volt, hogy az ország hitelképesnek látszszon, és vonzó legyen a külföldi tőke számára. Amint pedig ez a stratégia működni kezdett, a meginduló tőkebeáramlás valóságos boomot váltott ki a közületi és a magánszektorban. Az erős fellendülés azonban olyan béremelkedéseket váltott ki, amelyeket nem támasztott alá a termelékenység növekedése. Ennek eredményeként a weimari Németország a 20-as évek végére elveszítette a versenyképességét, hasonlóképpen, mint Dél-Európa a 2000 óta eltelt idő során. Mindkét esetben világossá vált, hogy a tőkebeáramlás nem folytatódhat az idők végezetéig, a vég eljöttét pedig a versenyképesség gyengülése rohamosan közelebb hozta.

Amikor annak idején a külföldiek és maguk a németek is kezdték kivonni a betéteiket, a bankok csődbe jutottak. A kormánynak talpra kellett segítenie a bukott bankokat, az emiatt támadt hiányt azonban csak a bankoktól felvett hitelekből tudta finanszírozni. Mivel elkötelezte magát az aranystandard fix árfolyama mellett, ezért egyre népszerűtlenebb megszorításokhoz kellett folyamodni.

Ebből a helyzetből nem volt könnyű kiutat találni, ezért az 1931-es bankválság után korlátozni kellett a tőkeforgalmat. A kialakult válság a demokrácia bukását jelentette. A demokratikus pártok erre válaszolva menekülni kezdtek a politikai felelősségtől, épp a legsúlyosabb gazdasági szükséghelyzet közepette. A weimari köztársaság utolsó, parlamentáris kormánya már 1930 márciusában összeomlott egy megoldhatatlan fiskális dilemma politikai súlya alatt. A kiadáscsökkentés elidegenítette a baloldalt, az adóemelés pedig a jobboldalt ingerelte.

A demokratikus pártok végül belenyugodtak az alkotmány rendkívüli felhatalmazást kínáló passzusainak alkalmazásába, amelyekkel meg lehetett kerülni a parlamentet, és a jogszabályokat dekrétumok formájában léptették hatályba. Ily módon a demokrácia már jelentősen erodálódott, még mielőtt Adolf Hitlert 1933 januárjában kinevezték volna kancellárrá.

A bankrendszer és a költségvetés problémái, a fiskális megszorítások, illetve a „nem politikus”, technokrata kormányok felbukkanása szörnyen ismerősek a múlt iránt fogékony németek számára. Az pedig immár napjaink Európájában is szembetűnő, hogy az egyre nagyobb tartozások felhalmozása – amint történt az a két világháború között – nem oldja meg a problémákat. A jelenlegi helyzetnek ugyanakkor van egy pozitív tanulsága is: lehetséges olyan nemzetközi rend, amely inkább támogatja, semmint aláássa a demokratikus rezsimeket akkor, amikor népszerűtlen intézkedések megtételére kényszerülnek.

Ez volt az a tanulság, amelyet a weimari időkből leszűrt Konrad Adenauer, aki Németország háború utáni első kancellárja volt, és aki az 1920-as években az egyik, nagyban költekező város polgármestereként közelről láthatta a német katasztrófát. Csakúgy, mint annak idején, most is a közös értékek Európájára van szükség, hogy fenn lehessen tartani a gazdasági összeomlás által fenyegetett nemzetállamokban a demokráciát.