A weimari Európa - Németország egyre sebezhetőbb

Azt széles körben elismerik, hogy Európának számottevő növekedésre lenne szüksége az adósság leküzdéséhez. A stabilitáshoz fűződő német aggályok – amelyek a két háború közötti katasztrófa emlékeihez fűződnek – ugyanakkor az ellenkező irányba hatnak. Ennek eredményeként divatba jött Németország szapulása. Az országgal szembeni bírálatok két pontra összpontosítanak: az egyik szerint az igazi probléma a német folyó mérlegtöbblet, a másik szerint a németek megszállottan foglalkoznak a saját múltjukkal.

A német folyó mérlegpozíció egy hosszabb ideje meglévő ügy, amelynek eredetei még a monetáris unió előtti időre nyúlnak vissza. Németország már az 1960-as években is Európa legerősebb és legdinamikusabb gazdasága volt, nagyrészt robusztus exportjának köszönhetően. Amikor a főként ebből táplálkozó folyó mérlegtöbbletből eredő egyensúlyhiányt már nem lehetett fenntartani, kiigazítás vált szükségessé. Az 1960-as évek óta Németország európai partnerei – főként Franciaország – megszorításokra és deflációs intézkedésekre kényszerültek deficitjeik korrigálása végett.

A franciák és a mediterrán országok szívesebben láttak volna a németeknél fiskális és monetáris expanziót, ami enyhítette volna az ország erős exportorientációját. Ez a kurzus azonban népszerűtlen volt a németek körében, mert a történelmi tapasztalatok alapján tartottak az inflációtól és annak következményeitől. Amerika példája alapján a német politikusok később úgy vélték, a baj magától eltűnik a monetáris unió létrejöttével.

A másik bírálatot a Nobel-díjas közgazdász, Paul Krugman fogalmazta meg, amikor azt állította, hogy a feltételezett német történelmi lecke időrendben hamis. Szerinte a törékeny weimari köztársaságot nem az 1920-as évek emlékezetes hiperinflációja pusztította el, hanem egy évtizeddel később a gazdasági depresszió és a defláció, ami végül utat nyitott a náci diktatúra előtt. A nagy depresszió bekövetkeztekor azonban az ország már benne volt a korábbi rossz döntések miatti csapdában, és valójában ez az a lecke, amely mélyen beleivódott a németek politikai tudatába.

A németeknek igazuk van, amikor párhuzamot vonnak a mostani európai körülmények és a második világháborút megelőző állapotok között. A hiperinfláció végén Németország bezárkózott a nemzetközi aranystandard valutáris rendszerébe, amely szándékosan lett olyan szűkre tervezve, hogy abból ne lehessen kiutat találni. A cél az volt, hogy az ország hitelképesnek látszszon, és vonzó legyen a külföldi tőke számára. Amint pedig ez a stratégia működni kezdett, a meginduló tőkebeáramlás valóságos boomot váltott ki a közületi és a magánszektorban. Az erős fellendülés azonban olyan béremelkedéseket váltott ki, amelyeket nem támasztott alá a termelékenység növekedése. Ennek eredményeként a weimari Németország a 20-as évek végére elveszítette a versenyképességét, hasonlóképpen, mint Dél-Európa a 2000 óta eltelt idő során. Mindkét esetben világossá vált, hogy a tőkebeáramlás nem folytatódhat az idők végezetéig, a vég eljöttét pedig a versenyképesség gyengülése rohamosan közelebb hozta.

Amikor annak idején a külföldiek és maguk a németek is kezdték kivonni a betéteiket, a bankok csődbe jutottak. A kormánynak talpra kellett segítenie a bukott bankokat, az emiatt támadt hiányt azonban csak a bankoktól felvett hitelekből tudta finanszírozni. Mivel elkötelezte magát az aranystandard fix árfolyama mellett, ezért egyre népszerűtlenebb megszorításokhoz kellett folyamodni.

Ebből a helyzetből nem volt könnyű kiutat találni, ezért az 1931-es bankválság után korlátozni kellett a tőkeforgalmat. A kialakult válság a demokrácia bukását jelentette. A demokratikus pártok erre válaszolva menekülni kezdtek a politikai felelősségtől, épp a legsúlyosabb gazdasági szükséghelyzet közepette. A weimari köztársaság utolsó, parlamentáris kormánya már 1930 márciusában összeomlott egy megoldhatatlan fiskális dilemma politikai súlya alatt. A kiadáscsökkentés elidegenítette a baloldalt, az adóemelés pedig a jobboldalt ingerelte.

A demokratikus pártok végül belenyugodtak az alkotmány rendkívüli felhatalmazást kínáló passzusainak alkalmazásába, amelyekkel meg lehetett kerülni a parlamentet, és a jogszabályokat dekrétumok formájában léptették hatályba. Ily módon a demokrácia már jelentősen erodálódott, még mielőtt Adolf Hitlert 1933 januárjában kinevezték volna kancellárrá.

A bankrendszer és a költségvetés problémái, a fiskális megszorítások, illetve a „nem politikus”, technokrata kormányok felbukkanása szörnyen ismerősek a múlt iránt fogékony németek számára. Az pedig immár napjaink Európájában is szembetűnő, hogy az egyre nagyobb tartozások felhalmozása – amint történt az a két világháború között – nem oldja meg a problémákat. A jelenlegi helyzetnek ugyanakkor van egy pozitív tanulsága is: lehetséges olyan nemzetközi rend, amely inkább támogatja, semmint aláássa a demokratikus rezsimeket akkor, amikor népszerűtlen intézkedések megtételére kényszerülnek.

Ez volt az a tanulság, amelyet a weimari időkből leszűrt Konrad Adenauer, aki Németország háború utáni első kancellárja volt, és aki az 1920-as években az egyik, nagyban költekező város polgármestereként közelről láthatta a német katasztrófát. Csakúgy, mint annak idején, most is a közös értékek Európájára van szükség, hogy fenn lehessen tartani a gazdasági összeomlás által fenyegetett nemzetállamokban a demokráciát.

Copyright: Project Syndicate, 2012. www.project-syndicate.org