Jól tesszük, ha kihátrálunk a Nabuccóból? - A gázhelyzet fokozódik

Mikor az európai gázpiacról esik szó, az egyik legfontosabb kérdés szokott rendre elsikkadni az ellátásbiztonság és diverzifikáció oltárán: a gazdaságosság problémaköre, melynek alapja a jövőbeli fogyasztás mértéke. Ebben kétségtelenül Közép-Kelet-Európáé a legszámottevőbb növekedési potenciál, ugyanis a régióban legalább 20-30 százalékos növekedés várható a gázfogyasztásban a következő évtizedben, szemben Nyugat-Európával, ahol leginkább stagnálást prognosztizálnak.

Ha hozzátesszük, hogy hasonló mértékben fog csökkenni a régió hagyományos gázkitermelése is, jelentős tér képződik a jövőbeli gázimport és nem hagyományos termelés számára. Éppen ezért régiónk a legfőbb „gázcsaták” helyszíne, ugyanis nemcsak a fogyasztás mértéke (és növekedése) marad várhatóan magas, hanem az árszínvonal is.
A Nabucco-projekt legnagyobb rákfenéje a kezdetektől fogva a gázforrás bizonytalansága volt. Azerbajdzsán gázkincse valóban kecsegtető, de egy ekkora kapacitású projekt megvalósítását egyetlen tartóelemre nem lehet tervezni, a több lábon álláshoz pedig olyan alternatívák kínálkoznak, mint a türkmén, iráni vagy iraki földgáz.

Az előbbihez a transzkaszpi gázvezeték hiányzik, utóbbiakhoz pedig a politikai stabilitás. Paradox módon mindezek jelentik a Nabucco vezeték egyediségét, mivel olyan piacokat tudna becsatornázni Európa számára, melyek egyébként elérhetetlenek lennének számunkra. A projektből való kihátrálás magyar szándéka pedig nem előzmények nélküli, ugyanis az RWE német energiacég már januárban meglebegtette a projektből való kiszállás lehetőségét, amit viszont sietve vissza is vontak, mivel az lényegében a Nabucco végét jelentené.

Tévedés viszont azt gondolni, hogy a Nabucco-projekt gyengüléséből egyenesen következne a Déli Áramlat erősödése. Ugyanis az „operavezeték” immáron egy évtizede egy centimétert sem halad előre, ellenben kimerítette Brüsszel importdiverzifikációs akkumulátorait, ezzel nagymértékben gyengítve olyan alternatív útvonalakra jutó uniós igényt, mint a cseppfolyós gázt (LNG) átalakító állomások megépítése, vagy az észak–déli gázkorridor. Ezek a projektek ugyanúgy a gázimport átirányítását szolgálják, ráadásul olcsóbbak, és könnyebben kivitelezhetőek is, akár bilaterális megállapodások útján, vízfejet képező hatalmas nemzetközi konzorciumok nélkül.

Emellett a költségoldalon is gondok adódtak, nem véletlenül lett favorit a BP alternatív vezetéktervezete, mely kisebb kapacitással ugyan, de ugyanúgy azeri gázt juttatna Európába, a meglévő török transzmissziós hálózatra építve. A Déli Áramlatnak pedig sokkal inkább az egyre romló orosz–ukrán viszony adhat lökést, mivel a Janukovics-érával várt egymás nyakába borulás ellenkezője valósult meg. Forrás oldalról viszont ez a vezeték is komoly bajokkal küzd, és bizony szintén túlnyomórészt a Kaszpi-tengeri térségre kellene támaszkodnia, hacsak nem a Jamal és Nadim-Pur-Taz térségből szeretnék feltölteni azt, mely a vezeték testvérének, az Északi Áramlatnak jelentene családon belüli konkurenciát.

Magyarország számára égetően közel került az orosz gázszerződés 2015-ös megújítási dátuma, az pedig borítékolható, hogy a Nabucco nem készül el addigra. Viszont a magyar–szlovák interkonnektor, illetve egy Krk szigetén megvalósítandó LNG-állomás (az immáron elkészült horvát–magyar vezetékkel összekapcsolva) reális alternatív útvonalakat kínálhat hazánk számára. A szintén régóta húzódó horvát terv megvalósulásának adhat lökést, hogy egy úszó LNG-állomás környezeti hatástanulmányának elkészítésére kapott megbízást a horvát gázhálózatot működtető vállalat, a Plinacro, mely lényegesen olcsóbb lenne, mint egy szárazföldi egység, és kisebb környezeti terheléssel is járna.

Magyarország számára pedig nem az a cél, hogy ne vegyünk 2015 után orosz gázt, hanem az, hogy az ártárgyalások során legyenek pozícióink csupán azzal a ténnyel, hogy képesek lennénk diverzifikálni Oroszországtól a gázimportunkat. Észak felől a magyar–szlovák vezeték önmagában pedig nem jelent megoldást, de a cseh, majd lengyel hálózatra kötve máris újabb beszerzési útvonalként szolgálhat.
Itt pedig érdemes megvizsgálni, hogy a lengyel palagáz­kutatások terén milyen előrelépések történtek.

A legutóbbi hírek nem éppen kecsegtetőek, ugyanis a kezdeti lelkesedés után (melyet leginkább a politika gerjesztett a médiában) megtették az első igazi lépéseket is kutatófúrások formájában. E fúrások eredménye azt vetíti előre, hogy Európában sokkal lassabb lesz a nem hagyományos gázkitermelés felfutása, mint az Egyesült Államokban. Viszont a túlzott optimizmusból sem érdemes pesszimizmusba fordulni, ugyanis féltucatnyi kutatófúrás nem reprezentatív, idén pedig további 53 fúrást terveznek, melyek után már nagyobb biztonsággal lehet megjósolni, hogy a régióban 2020 előtt lesz-e számottevő nem hagyományos gázkitermelés vagy sem. Hazánknak addig is marad a földgáz importja, de talán több forrásból, mint eddig, és ami mindennél lényegesebb: remélhetőleg olcsóbban.