Merkel élete legnagyobb belpolitikai harcára készülhet

Néhány hét óta mindenki a gazdasági növekedésről, mi több, újabban már egy lehetséges európai „növekedési paktumról” beszél. A fordulat látszólag Francois Hollande elnökválasztási kampányának a hozadéka, valójában a dolog már sokkal régebben a levegőben volt. Hollande csupán a végső lökést adta ahhoz, ami a válságoknak amúgy mindenkor logikus velejárója: a megszorítást követő mind tömegesebb elégedetlenség politikai erővé válása, vele az addigi „hagyományos” kormányzati politikák láncreakció-szerű bukása és az alternatívák keresése.

Hollande mellett Herman Van Rompuy, az Európai Tanács elnöke játszott még kulcsszerepet, amennyiben – mintegy elébe ment a nyomásnak – ő maga helyezett kilátásba rendkívüli EU-csúcsot a növekedésről és vele egy külön „növekedési paktum” lehetőségéről. Ezzel kihúzta a méregfogát a kezdeményezésnek, és ráadásul a fiskális paktum érintetlenségét is megőrizte, miután nem abba illeszkedő, hanem azzal párhuzamos programot javasol mellé.

De a fejleményben mégsem ez a legérdekesebb, hanem az, hogy felgyorsít és formalizál addig csak szórványos nyilatkozatokban létező szándékot egy új irány intézményesítésére. Amivel viszont egyelőre nehezen megbecsülhető lökést is adhat az utóbbi (ön)mozgásához. Ebben persze az is benne van, hogy egyelőre esetleg elsekélyesedik az egész. De a jelen helyzetben ez csak kevéssé valószínű. Mint említettük, a jelenség önmagában nem új, minden súlyosabb válság velejárója.

Az ilyenkor elszálló adósságot és deficitet előbb-utóbb – a mai agresszív piaci környezetben inkább előbb – vissza kell gyömöszölni a még elfogadható keretek közé, ez viszont sokszor drasztikus vágásokkal jár, amit a közvélemény egy ponton túl már nem tud eltűrni. Ilyenkor jön a politika nagy dilemmája: miből költsön munkahelyteremtésre? A múlt századi nagy válság idején sok országban a közmunkák, a nagy építkezések beindítása volt az egyik reakció. Egyes javaslatokban hasonló most is megjelent, midőn előtérbe tolnák az energia- és közlekedéshálózatok amúgy is szükséges fejlesztését. De még ezt is: miből?

Tény, hogy a mai helyzetben a mai kormányoknak nincs újabb keretük újabb tetemes tőkeinjekciókra. Ezt eljátszották már négy-öt éve, most is az akkor begyűjtött adósságok törlesztése a tét. Ennyiből az a német érvelés, hogy előbb strukturális reformok kellenek, amelyeknek „ki kell várni” a gyümölcsét (ők is vártak a 2000-es évek elején közel egy évtizedet), pusztán logikai alapon igaz. De politikai alapon már aligha tud működni: a mai helyzetben az élet – benne a szélsőséges mozgalmakkal – nem ad ennyi időt. Hamarabb kell lépni, és bátrabbat. Hogy miből? Nincs több pénz? De van! – állítják szakértők egyre nagyobb számban. A közös kibocsátású eurókötvények megteremtésével ez is finanszírozható volna.

Az eurókötvény az utolsó igazán nagy tabu, amelyet a német kancellár (de nem a pénzügyminisztere) eddig kategorikusan kizárt a lehetséges forgatókönyvek közül. Kizárta, mert tudja, hogy a mai német alkotmány alapján a német alkotmánybíróság ezt bizonyosan elmeszelné, és akkor nem lenne más választása, mint népszavazást kiírni az elfogadására. Amire háború óta nem volt példa német honban, ráadásul egy alapvetően szkeptikus német közvéleményt kellene megdolgozni hozzá. Merkel politikai ösztöne azt sugallta, hogy ameddig lehet, ezt inkább kerülni kell. Csakhogy a jelek szerint sokkal tovább most már nem lehet. A „növekedési paktum” hólabda lehet, a lavinából kötvény, a végső eredmény pedig frontális német szembesülés azzal az alapkérdéssel, hogy mit akarnak kezdeni az európai integráció jövőjével. Ez mindenképpen kockázatos, de a jelek szerint a hólabda már nem tartható vissza sokáig.