Sinn: Meggondolatlanul léptek rá a síkos lejtőre EU vezetői

Természetesen ez még nem a törésszint, melyen túl az adósságteher elviselhetetlenné válna. Az egységes valuta bevezetése előtti évtizedben ugyanis a dél-európai államok számára a kamatok szintje jócskán meghaladta a 10 százalékot. Akkortájt egyébiránt Németország is kénytelen volt 6 százaléknál magasabb kamatokat fizetni a kötvényeit megvásárló befektetőknek. Mostanában azonban a piacok egyre inkább kétlik, hogy Spanyolország és Olaszország képes lesz tovább cipelni az adósságterheket.

A fő problémát mindenképpen Spanyolország jelenti, ahol a közületi és a magánszektor külföldi befektetőkkel szembeni, együttes tartozása összegét tekintve nagyobb, mint Görögországé, Portugáliáé, Írországé és Olaszországé összesen, a GDP-arányában pedig – Görögországhoz hasonlóan – 100 százalék közelében mozog. Az ibériai országban a teljes munkaerő-állomány negyede, a fiatal munkavállalóknak pedig a fele állástalan, ami azt jelzi, hogy a válság előtti olcsó euróhitelekkel felfújt ingatlanbuborék miatt az ország elveszítette versenyképességét. A folyó fizetési mérleg hiánya a GDP 3,5 százalékának megfelelő szinten áll annak ellenére, hogy a recesszió nyomán csökkent a bevitel. A gazdaság zsugorodása miatt Spanyolország ismét elvéti a költségvetési hiánycélt.

Ezenfelül az EKB által működtetett TARGET elszámolási rendszerben a spanyol adósság 55 milliárd euróval nőtt februárról márciusra, kompenzálandó egy ugyanekkora összegű tőkekiáramlást. Az elmúlt esztendő júliusától számítva Spanyolország TARGET-adóssága összesen 199 milliárd euróval növekedett. A tőke rohamtempóban menekül, ennek összege jóval meghaladja a 2008–2010 közötti időszak tőkebeáramlását. Az első válságév (2008) kezdetétől számított kumulált összeget látva megállapítható, hogy Spanyolország a folyó fizetési mérlegének teljes hiányát a pénznyomda működtetése révén finanszírozta.

Az összkép csak árnyalatnyival kedvezőbb Olaszország esetében, ahol a folyó fizetési mérleg az utóbbi 10 év során a GDP 2 százalékának megfelelő többletből 3 százalékos hiányba lendült át. Az ország TARGET-adóssága 76 milliárd euróval növekedett februárról márciusra, 2011 júliusától számítva pedig 276 milliárd euróval. Olaszországból is elfolyik a tőke, a befektetők menekülése ráadásul gyorsult is az EKB likviditásjuttatása óta.

Most már világos, hogy az EKB nagyrészt maga okozta a tőkemenekítést olyan országokból, mint Spanyolország vagy Olaszország, mert az olcsó hitellel elűzte a magántőkét. Az intézmény lépéseinek volt olyan célja is, hogy helyreállítsa a bizalmat, és ezzel újra működésbe hozza a bankközi piacot, márpedig e tekintetben sem bizonyult igazán sikeresnek annak ellenére, hogy óriási összegeket tett le az asztalra.

Ráadásul ott van Franciaország, mely egyre ingatagabbnak látszik. Ahogy a tőke menekült az országból, a francia TARGET-adósság 95 milliárd euróval növekedett 2011 júliusa és 2012 januárja között. Franciaország a maga részéről szintén versenyképtelenné vált, nagyrészt annak az olcsó hitelnek köszönhetően, amelyhez az euró bevezetése utáni első években juthatott hozzá. A francia gazdaságról nemrég tanulmányt tett közzé a Goldman Sachs, amelyben megállapította, hogy az országban az árszintnek mintegy 20 százalékkal kellene csökkennie az egységes valutát használó térség átlagához képest (azaz ilyen mértékű reálleértékelést kellene végrehajtania), hogy visszanyerje versenyképességét az euróövezeten belül.

Ilyen jellegű leértékelést Olaszország úgy tudna végrehajtani, ha az árszínvonalat 10–15 százalékkal szállítaná le, Spanyolországban pedig mintegy 20 százalékos korrekció lenne szükséges. Görögországnak és Portugáliának 30, illetve 35 százalékos mértékű defláción kellene átesnie. A hatalmas egyensúlyhiányt csak óriási erőfeszítések árán lehet helyreállítani, és csak akkor, ha az érintett országok elfogadnak egy évtizednyi stagnálását.

Sokan vannak, akik úgy oldanák meg a problémát, hogy egyre több olcsó hitelt lapátolnának közületi csatornákon keresztül az egészséges euróövezeti magtól a bajban lévő déli államokba akár mentőalap, akár eurókötvény, akár EKB-hitel formájában. Ezzel azonban tisztességtelen módon kényszerítenék a térség megtakarítóit és adófizetőit olyan tőkejuttatás finanszírozására, amelynek feltételeivel azok nem értenének egyet. Egy-egy német, holland és finn dolgozónak eddig is 15 ezer, 17 ezer és 21 ezer euró megtakarítását váltották át piaci befektetésekből az EKB-val szembeni követeléssé.

Azt pedig senki sem tudja megmondani, hogy ezen követelések mit érnének, ha az euróövezet szétesne. Látni kell, hogy a közületi hitelek szakadatlan folyósítása végül elvezetne az európai gazdaság hosszan elhúzódó gyengélkedéséhez, ha éppen nem összeomlásához, mert az euróövezet egy központilag vezérelt rendszerré változna, amelyben az állam dönt a befektetésekről. Ilyen rendszer márpedig nem képes működni, mert kiiktatja a tőkepiacot mint a gazdasági rendszer fő vezérlő mechanizmusát. Csak csodálkozni lehet azon, hogy Európa politikusai milyen meggondolatlanul léptek rá erre a síkos lejtőre.