Egy Churchill vagy Adenauer bátorságára lenne szükség

A nyári válságokat Európa és a pénzügyek ismerős jellemzőiként tartják számon. A XX. század történelmét valójában három nagy nyári válság alakította, amelyek komolyságát minden esetben hangsúlyosabbá tette jelentős politikusegyéniségek hiánya, illetve szabadságolása. Az európaiak két év múlva Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolásának 100. évfordulójáról fognak megemlékezni, és a rákövetkező júliusi válságról, amely kirobbantotta az első világháborút. Később, 1931. július 13-án összeomlott a német bankrendszer, ami elvezetett oda, hogy a korábbi amerikai gazdasági visszaesés átment a világméretű nagy válságba.

Még később, 1971. augusztus 15-én Richard Nixon amerikai elnök megszüntette a rögzített aranyárra vonatkozó amerikai kötelezettségvállalást, ami egy évtizednyi árfolyam-instabilitáshoz vezetett. Az említett válságokban jelen voltak erősen technikai jellegű ügyek csakúgy, mint szélesebb alapokon nyugvó politikai problémák, mindezek egymásba fonódása vezetett a katasztrófákhoz.

Ama bizonyos 1914-es esztendő júliusában diplomaták lázasan kerestek megoldást, amely lehetővé tette volna a Habsburg Birodalom számára a terroristatámadás miatt szükségessé vált nemzetközi nyomozást. A politikai vezetők azonban nemzeti újjászületésről és önmegvalósításról álmodoztak. Később, 1931-ben a szakértők figyelmét lekötötte az a komplexitás, amely az első világháború utáni jóvátétel és államadósság, illetve a hatalmas magánadósságok kombinációjából adódott. Populista politikai mozgalmak ezzel szemben sokfelé fantáziáltak nemzeti újjászületésről és önmegvalósításról. Az 1971-es év nyarán a technikai ügyek a dollár nemzetközi szerepe körül csúcsosodtak ki. Akkortájt politikusok számos országban érezték kényelmetlennek az USA folyamatosan fenntartott központi szerepét a második világháborút követő világrendben.

Az említett nyári válságok mindegyikében elégtelennek bizonyult a technikai ügyek kezelése. Ez pedig most is igaz. Európa jelenlegi válsága több elem keveredését tükrözi, amelyek mindegyike más-más típusú megoldásért kiált. Egyrészről ott van a nemzeti fiskális válságok komplex választéka, amit egy uniós léptékű bankválság kísér, egyszerre téve szükségessé átfogó és részletes mentőakció végrehajtását. Mindezzel párhuzamosan fennállnak az európai szintű kormányzás problémái, amelyek mind nemzeti szinten, mind a szupranacionális uniós intézmények szintjén jelentkeznek, és az 1990-es évek eleje óta folyamatosan súlyosbodnak.

A technikai ügyek kezelésének szintjén most találni kell valamilyen mechanizmust a felhalmozódott adósságok kezelésére és a jövőbeni túlzott hitelfelvételek megelőzésére. 1790-ben Alexander Hamilton kialkudta, hogy szövetségi szinten vállalják át a frissen függetlenné lett amerikai államok korábbi adósságait, néhány állam azonban még a XIX. század elején is rosszul viselkedett, közülük többen csődbe jutottak. Ez addig folytatódott, amíg el nem fogadtak helyi alkotmányos vagy törvényi kiegészítéseket a költségvetések kiegyensúlyozásáról.

Európának szüksége lenne egy fiskális hatóságra, ha azt szeretné, hogy a gazdasági és a monetáris unió működjön. Az már önmagában is különleges, hogy egy vámunió keretében a vámokat továbbra is nemzeti szinten adminisztrálják. Hamilton annak idején egy szövetségi vámközpont felállítását tette meg javaslatai központi elemévé. Ma az EU-nak hozzáadottérték-adóztatását vagy annak egy részét kellene elsőként európaizálnia, ami hatalmas lépést jelentene a jelenlegi rendszer által táplált csalások megfékezésében.

A munkaerő-mobilitás szintén elégtelen marad egy közös nyugdíj- és járulékrendszer kialakítása nélkül. A jelen szabályozás szerint egy dolgozó alacsony szintű, széttöredezett járandóságokkal marad magára, ha öt-öt évnyi időszakokat dolgozik például Franciaországban, Görögországban és Németországban. A válság egyébként máris kikényszerítette az ilyen jellegű migráció élénkülését a tagországok között.

Keressenek azonban bármely megoldást, az mindaddig elfogadhatatlan marad, amíg nem talál széles körű elfogadásra Európa-szerte, az adós és a hitelező államokban egyaránt. Nincs ok arra, hogy például egy adósságkorlátozó alkotmányos kiegészítés ne nyerje el a közvélemény széles körének támogatását, főleg olyan adós államokban, amelyeknek tapasztalniuk kellett korábbi, tékozló kormányok által okozott politikai és gazdasági károkat.

A mostani populista válaszcsapást az okozta, hogy a politikai hatóságok látványos külsőségek közepette dolgoztak ki bonyolult, hiteltelen megoldásokat. Egyszerűbben fogalmazva az európai szakértőknek fel kellene hagyniuk azzal, hogy ostobának tartsák és úgy is kezeljék az európai polgárokat. Ehhez pedig Európának egy hosszú távra szóló alkotmányos megújulásra van szüksége.

Vegyük azokat az európai válságokat, amelyek jó kimenetellel zárultak. Winston Churchill 1940. június 16-án francia–brit politikai uniót javasolt Franciaország náci lerohanása után. Egy étvizeddel később Konrad Adenauer német kancellár javasolt francia–német politikai uniót. Ilyenfajta merészségre lenne most is szükség.

Copyright: Project Syndicate, 2012
www.project-syndicate.org