Erőteljes liberalizáció a földgázpiacon - Mi várható?

A filozófus-közgazdász Adam Smith által felállított elmélet, mely – durván leegyszerűsítve – a teljes piaci deregulációt szorgalmazta, drasztikus mértékben korlátozná az állam piac feletti kontrollját, ám teljes egészében sehol nem valósult meg. Nélküle viszont vélhetően a modern piacgazdaság sem a jelenlegi formájában létezne. Természetesen az energiapolitikától sem várható, hogy egyik napról a másikra lebontsa a szabályozók kényes rendszerét, ám érdemes körültekinteni, milyen államosítási vagy éppen privatizációs trendeket lehet megfigyelni.

Az energetika mindig is speciális ágazat volt: az olcsó energiának korábban inkább „csak” stratégiai jelentősége volt, napjainkra viszont – amikor az energiaéhség exponenciális növekedése szembetalálkozott a nagyon is korlátozott erőforrások rideg valóságával – az egyik legprosperálóbb és legnagyobb profitot termelő ágazattá vált. Az állam pedig megszimatolta a nagy pénzt egy olyan üzletben, amelyet eddig leginkább csak az ellátásbiztonság oldaláról ismert. Kiváló példája ennek a nemzetközi olajpiac alakulása. Az ötvenes években a globális olajkereskedelmet a „hét nővér” uralta, mely abban az időben a legnagyobb olajtársaságokat jelentette.

Mára már az összeolvadások miatt csak „négy nővérről” beszélhetünk (ExxonMobil, Chevron, Shell, British Petrol), ám ezek a nemzetközi olajcégek hatalmas teret vesztettek az olyan, időközben létrejött állami monopóliumokkal szemben, mint például a Saudi Aramco vagy a Rosznyeft. Ennek több oka is van: azon túl, hogy a már említett állami „szimat” egyre kiválóbb lett, a világ olajkészleteinek túlnyomó része mára már olyan országok területén található, melyeknek eszük ágában sem áll privatizálni a jövőjük zálogát jelentő ásványkincset.

Így az olaj világpiacán éppen ellentétes folyamatoknak lehetünk tanúi, mint más szegmensekben: a függetlennek számító piaci szereplők teret veszítenek a nemzeti monopóliumokkal szemben, elég a Repsol Argentínából való kiebrudalására gondolni vagy a „négy nővér” kétezres évek eleji oroszországi kudarcaira.

Viszont nem mindenütt van ez így. Például a földgáz európai piacán egy erőteljes liberalizációs folyamat figyelhető meg egy eleddig leginkább állami mamutok által uralt területen. Míg a globális olajpiac oly mértékben likvid, hogy még a nem egyszer monopolhelyzetben lévő szereplők is rá vannak kényszerítve, hogy betartsák a játékszabályokat, a lényegesen nehezebben szállítható földgáz esetében más a helyzet. Itt „többféle” állam áll szemben egymással: a legegyszerűbben importőrökre és exportőrökre oszthatóak. Míg az importőr államok (jelen esetben az Európai Unió) abban érdekeltek, hogy minél inkább tagolt és liberalizált gázpiac valósuljon meg, addig az exportőr államok (leginkább Oroszország) az eddig megszerzett monopóliumaikat féltik.

A piacosodást fogja segíteni a cseppfolyósított földgázszállítás (LNG) gyors előretörése is, mely pár évtizeden belül ugyanannyira likviddé fogja tenni (szó szerint) a globális gázpiacot, mint amilyen ma az olajpiac. Addig viszont fennmarad egy igen érdekes helyzet, ahol nem az állam–piac törésvonal mentén jelentkeznek a feszültségek, hanem inkább a fogyasztó–ellátó országok szerint ágazik szét a konfliktus, és a fogyasztói oldalon az állam is a piaci nyitást szorgalmazza.

Az energetikai fejlesztések területén egy másik érdekességet figyelhetünk meg, miszerint a piaci cégek rendkívüli módon ódzkodnak a hosszú távú, nagyszabású infrastrukturális projektektől. Például amióta Csehországban vagy Szlovákiában részben privatizálták a nemzeti gázelosztó cégeket (itthon ezeknek a megfelelője az FGSz Zrt.), gyakorlatilag csak állagmegóvás történt a gázinfrastruktúrában, míg a szomszédos Lengyelországban az állami tulajdonú cég eurómilliárdokat költött (és költ) annak kiépítésére. Tehát ebben az esetben éppen a piac az, amely nem szívesen invesztál olyan nehezen számszerűsíthető célokba, mint az ellátásbiztonság. Erre talán egyedüli üdítő kivétel régiónkban az FGSz, mely piaci szereplőként komoly beruházásokat valósított meg hazánkban az elmúlt évtizedben.

A megújulóenergia-termelés területén ugyanakkor egyelőre dominálnak az állami-közösségi finanszírozással támogatott projektek, de éppen ez a terület fogja – piaci és decentralizált jellege miatt – a piac felé billenteni az energiapolitikai mérleget. Ezzel szemben állnak a nukleáris projektek, melyek a technológia kényes voltából adódóan szinte bizonyosan az állami oldalt fogják erősíteni – ahogyan eddig is.

Amint látható, ahány energetikai szegmens, annyi példa arra nézve, mely területeken működik a rendszer hatékonyabban nagymértékű állami regulációval, vagy éppen fuldoklik a túlszabályozás szorításában. Nehéz lenne igazságot tenni, elég csak a mostani szakmán belüli ellentétet említeni: az energetikus mérnök versus közgazdász polémiában a „szakik” számon kérik a mélyreható energetikai tudást azon az oldalon, mely az energetikában egyre nagyobb súlyúvá váló tőzsdei kereskedést felügyeli. Egy biztos: a szabad piac, a laissez faire beszivárgása az energetikába további, az eddigieknél is nagyobb konfliktusokat fog generálni, amelyekre érdemes lesz odafigyelni.