Nyakkendő helyett overall? - Biztos jó irányba megy a felsőoktatás?

Az év elején a kormány megszorító intézkedései a felsőoktatást is elérték, pedig a ráfordítás GDP-arányosan csak az Európai Unió átlaga körül járt. A felvételi lapok leadási határideje előtt alig két héttel a megelőző évekénél sokkal szűkebb állami létszámkeretről döntöttek, így kevesebb hallgató után kell majd a következő tanévekben az intézményeknek normatívát fizetni. A legkönnyebben eladható (azaz jó és használható) gazdasági és jogi képzés lényegében teljes egészében tandíjköteles lett (a hitelből fizethető tandíj is tandíj).

 Ezt követően jött a majdani adóbevételeket növelő lépés: a legalább részben az államilag támogatott helyekre bekerülőknek a képzési idő kétszeresét itthon kell ledolgozniuk a végzés utáni 20 esztendőben. (Azután pedig – családdal – már úgyis nehezebben távoznak.)
Tervezték még a magasabb bérű, 62 év feletti oktatók kényszernyugdíjazását is (ami lényegében a csak hosszú évek munkájával elérhető tudományos minősítéseket megkövetelő intézmények lefejezését jelenti), ebből azóta már kissé visszakoztak.

 Megmaradt viszont a nyugatival azonos – vagy azt meg is haladó – oktatói teljesítmények elvárása az ottani bérek ötödéért. Napirenden van továbbá a kollégiumok, büfék, sportpályák központosított ellenőrzése, ami nyilván az azokból származó piaci bevételek megvonását is jelenti az intézményektől. Az egyetemek ettől az évtől elestek a korábban vállalati innovációs járulékokból finanszírozott kutatásoktól is. Közben már azt is tudni, hogy a mostani forráselvonások után jövőre újabb 15 százalékot, azaz 23 milliárd forintot vonnak ki az ágazatból. Eközben a halovány alternatívát kínáló OKJ-s képzések is hosszabbak és drágábbak lesznek 2013-tól.

Az, hogy egyetlen év alatt az intézkedések nyomán 20–30 ezerrel 110 ezerre csökkent a jelentkezők létszáma, nem sok jót ígér, hiszen kisebb lett a verseny a helyekért. Bár a felvételi ponthatárok kissé nőttek, ez nem egyértelműen jó hír: a maximumpont is emelkedett 480-ról 500-ra, miközben a kiosztható helyek is fogytak.

Tény, hogy az önköltségessé tett gazdasági és jogi helyekre továbbra is nagy volt az érdeklődés. Igaz, a rossz nyelvek szerint ez csak azért van így, mert két héttel a határidő előtt már nem tudtak módosítani terveiken a diákok – ahogy azt a kormány is várta. Jövőre azonban már bekövetkezhet a visszaesés, illetve nem látni, miként változott a felvettek szerkezete: hány rátermett diák ment más irányba, és mennyire emelkedett meg a tehetős, de mérsékeltebb képességekkel rendelkezők aránya.

Az olyannyira preferált mérnökképzésnél a felhizlalt állami keretszámok miatt a minimális pont is elég lett a bekerüléshez. Ez pedig vagy a minőség drámai romlásával jár majd, vagy – ismerve az intézmények szigorát – a kibukási ráta növekedésével. Így pedig a kihullók után megint csak nem kell állami normatívát fizetni, hiszen a felsőbb évfolyamok létszáma egyre fogyatkozik majd.

Már csak az a kérdés, miként fogjuk így elérni azt az uniós célt, amely szerint 2020-ra a diplomások aránya a 30–34 évesek között eléri a 30 százalékot. Eddig egészen jó irányba haladtunk: 2010-ben már 26 százalék volt, ami 11 százalékponttal több, mint tíz évvel korábban. A probléma kettős. Egyrészt a felsőoktatás visszavágásával valójában a tudásbázis-építő és magas hozamú beruházás egyik formáját csökkentjük, az érettségivel az utcára szorulókkal pedig a munkanélküliséget növeljük.

Másrészt ahelyett, hogy a hiányzó szakmunkásokat a szakképzetlen, segélyezett rétegek felemelésével (az általános és középiskolák természettudományos fejlesztésével) igyekeznénk pótolni, inkább a diplomaszerzésre képeseket szorítjuk vissza a szakmunka szintjére. Ez azonban az aktívak számát nem emeli, miközben keresettömeget, a várható adóbevételt és az általános életszínvonalat csökkenti. Megéri?